Századok – 1978

KRÓNIKA - Várostörténeti konferencia. Debrecen 1977. (Ács Zoltán) 609

KRÓNIKA 613 cenzus fejében. Az első két földtípust csak polgárjoggal rendelkezők kaphatták meg. A közösségi korlátok lebontására, azaz a szabad földtulajdon megteremtésére irányuló első kísérletek 1848 márciusában jelentkeztek a városban. A tanács kimondta a ház utáni földek adás-vételének szabadságát. Ez azonban csak a beltelek és a külsőség elválasztásának lehetőségét jelentette, nem a teljesen szabad birtokforgalmat. A ház utáni földeket ezután is csak polgárjoggal rendelkezők vehették meg. A béres földek árát még egyszer ki kellett fizetnie a városnak, jobban mondva a birtokosoknak, mert azt a kincstár 1854-ben visszakövetelte. A telekkönyvezésnél azonban a várost jegyezték be a birtokosok nagy sérelmére, akik habár már kétszer megfizették a béres földek árát, mégsem váltak szabad tulajdonosokká. Az 1850-60-as években Debrecenben még nem beszélhetünk a szabad rendelkezésű, polgári jellegű földtulajdon megteremtéséről. A kisnyilas földeken még az újraosztásos rendszer is fennmaradt. Aligha volt olyan része Magyarországnak - állapította meg az előadó -, ahol a földek egy részének 2-3 évenkénti újraosztása, mint a földközösség egyik rekvizítuma, olyan sokáig fennmaradt volna a tőkés viszonyok közepette is, mint Debrecenben. A közösségi megkötöttség első nagy áttörésére 1876-ban került sor, amikor a 15 ezer holdas bellegelőt véglegesen kiosztották a ház utáni földek arányában. Ezek a földek a házbirtokosok között már elidegeníthetők voltak. Ezt követte a kaszálók ügye, így a század végére csak a legelők és az erdők maradtak köztulajdonban. Az első nagy témakört összegezve, az előadó hangsúlyozta, hogy Debrecenben a hagyományos kötöttségek továbbélése nemhogy elősegítette, hanem inkább gátolta a tőke beáramlását. Míg a jobbágyfelszabadítás másutt az országban szabaddá tette a birtokforgalmat, elősegítve ezzel a tőkés differenciálódást, Debrecen makacsul ragaszkodott a régi kötöttségekhez. A referátum a következőkben a mezőgazdasági termelés szerkezetével, és kiemelten a 20-500 holdas cívis gazdaságok gazdálkodási színvonalával foglalkozott. A korabeli árak, árszerkezet vizsgálata azt mutatja - állapította meg az előadó -, hogy a piac az állattenyésztés fejlesztését igényelte, mivel a húsnak állandó konjuktúrája volt a század második felében. A város mezőgazdasági fejlődése a tőkés korszakban azonban nem ebbe az irányba haladt. A debreceniek rugalmatlanságára, a tőkés hatások kirekesztésére utal, hogy a mezőgazdasági termelés jellegét meghatározó cívis gazdaságok a hagyományos termelési szerkezet változatlan fenntartására törekedtek. A 19. század második és harmadik évtizedében a népesség növekedése az alacsony hozamú termelés miatt az Alföldön egyre több föld feltörését sürgette, ami a legelőterület csökkenésével járt. Az 50-es és 70-es évek gabonakonjuktúrája felcsillantotta a válságból való kilábalás lehetőségét azáltal, hogy az alföldi mezővárosok lakói megpróbáltak gabonaárutermelővé válni. Ez a kísérlet azonban sikertelen maradt. A debreceni cívisgazdaság nem azzal válaszolt a tőke kihívására -eltérően sok más alföldi város gazdagparasztjaitól -, hogy igyekezett árugabonát termelni, hanem változatlanul fenntartotta a 18. században kialakított komplex állattenyésztő, gabonatermelő üzemét. Ezt a feltételezést látszanak megerősíteni az állatlétszám alakulását mutató adatok is, valamint a tartásmód változatlansága. így a tőkés agrártermelés elemei nem a cívisgazdaságokban, hanem azok ellenére születtek meg. A tőke első behatolási formái a város tulajdonában levő földek bérletében jelentkeztek. Nagy sertés- és juhtartó gazdaságok jöttek létre, amelyek a 19. század 50-es éveiben már komoly tőkés üzletté váltak. Az előadó azzal zárta referátumát, hogy az eddigi vizsgálatok nem erősítik meg azt a közkeletű felfogást, amely a kedvezőbb birtokmegoszlás alapján eleve feltételezte a termelés szférájának kedvezőbb alakulását, ezért az esetleges „amerikai utas" tendenciák feltárására Debrecennél alkalmasabb terepet kell keresni. Az elhangzott két előadás után Makkai László a történelemtudományok doktora (Történettudományi Intézet, Budapest) korreferátumára került sor. A felszólaló Debrecen művelődéstörténetéhez kapcsolódva tényekkel bizonyította, hogy a városnak volt határozott, társadalmi okokkal is indokolható, tudatos művelődéspolitikája, amely ebben a korban valláspolitikát is jelentett. Ez ugyanakkor nem jelentette a vallási irányzatok szolgai követését - hangsúlyozta Makkai László. Dési András 1549-ben írott „A tanácshoz" című versében felszólította a város vezetését, maradjon hűséges a református valláshoz. A város az is maradt, mert felismerte, hogy ez a hűség tulajdonképpen életének is a feltétele. A korakapitalista kori Magyarország legfejlettebb városa volt Debrecen, itt alakult ki legkorábban a váltógyakorlat is. A város vezetőségét a bérmunkások munkamorálja is foglalkoztatta, felvetődött a kálvinista morálprobléma. A város vezetősége meggyőződött arról, hogy számukra a kálvinizmus jó. A felszólaló szólt az egyház és a városvezetés viszonyáról, s hangsúlyozta, hogy a városi tanács nem tűrte el a prédikátorok diktatúráját a városban, hanem keményen megszabta szolgála-