Századok – 1978

TÖRTÉNETI IRODALOM - Degré Alajos: A magyar gyámsági jog kialakulása a dualizmus korának gyámsági kódexéig (Ism.: Kállay István) 377

378 TÖRTÉNETI IRODALOM jegyzőkönyvbe. A városok megkívánták azt is, hogy a gyámok a jövedelemről a tanács megbízottai előtt évente elszámoljanak. A jobbágyárvák főgyámságára a földesúr tartott igényt. Minthogy azonban a jobbágyárvák helyzete rendezetlen volt, formális gyámság sem alakult ki. A földesúr nem rendelt gyámot a serdületlen, ellátatlan jobbágyoknak, nem is ellenőrizte a jobbágyárvák vagyonát kezelő személyeket. Van adat, hogy az uradalom hivatalból összeírta az apátlan-anyátlan árvák vagyonát, de hogy mi történt magával a gyermekkel, azt néha kifelejtették az összeírásból. Degré egyetlen adatot (Szalonak 1631) ismer „árvák könyvéről" (24. 1.). A Werbőczi által átvett római jogi szabályoknak csak egy töredéke ment át tehát a gyakorlatba. A gyámok továbbra is a saját céljukra használták a gyámoltak vagyonát, és rengeteg visszaélési lehetőségük volt. Ez fokozta az amúgyis meglévő birtok-bizonytalanságot. Ezért került sor III. Károly reformjai között a gyámság rendezésére, gyámhatóság létesítésére. A reform világosan a római jog alapján indult el: a gyámok elszámoltatását a gyámoltak teljeskorúságának (azaz 21. életévének) betöltése utánra tűzte ki. A gyámhatóság létesítésében a reform már nem a római jogot, hanem az abszolút monarchiák jogrendszerét követte. A leltárt az alispán vagy a szolgabíró készítette el, a gyám a megyei közgyűlés által kiküldött személyek előtt három évenként számolt el. A közgyűlés - a rendben talált számadás alapján - az árva-ingatlanból eredő jövedelem egy hatodát munkadíj fejében a gyámnak juttatta. Ezzel a nemes árva felügyelő gyámhatóságának a vármegyét tette meg a törvény. Néhány évvel később ezt azzal egészítették ki, hogy ha a vármegye nem járna el, helyette a helytartótanács lépjen fel. Ε törvényekre hamarosan hivatkozni kezdtek a központi hatóságok és a vármegyék, de végrehajtása mégsem volt maradéktalan. Mária Terézia a vármegyék nemtörődömségéről szóló helytartótanácsi jelentések, a helytartótanács konzervativizmusa elleni városi panaszok miatt 1760-ban erélyesen nyúlt a gyámság kérdéséhez. 1763-ban Tallóson árvaházat alapított; majd szorgalmazta, hogy minden vármegye állítson fel árvaházat. Ezek azonban legfeljebb a talált gyermekek tartására utaltak ki néhány forintot évente a megyei házipénztárból. A helytartótanács 1770-től kezdte követelni a megyéktől évi jelentések küldését az árvák helyzetéről. 1773-ban ki is dolgoztak egy bürokratikusán eltúlzott - 24 rovatból álló - jelentés-táblázat mintát. Külön fejezetben foglalkozik a szerző a gyámsággal a késői feudális kori városokban. Megállapítja, hogy a kisüzemszerű ipari termeléssel párhuzamosan a polgárok ház- és szőlőingatlan szerzésére törekedtek, melyből pénzjövedelmet húzhattak. Ezért az értéket nem ingatlanban, hanem pénzben fejezték ki. Ez jellemezte a gyámügyek kezelését is. Legtöbbször az árva gyermek nevelése, vagyonának kezelése is az anya, mint természetes és törvényes gyám kezében maradt, még ha új házasságot kötött is. Ha nem volt végrendeleti gyám, sem gyámkodásra hivatott özvegy, a városi tanács maga rendelt gyámot. A 18. század közepén a gyám a tanács kiküldöttei által fevett leltárral vette át az árva vagyonát. Nem egyszer megtörtént azonban, hogy a tanács az árvának nem rendelt gyámot, hanem vagyonát a város árvapénztárában kezelték, magának az árva tartására pedig, ha azt önként senki sem vállalta, a városi árvaatya szerződött valakivel, tartásdíjat biztosítva neki. A városi árvapénztárakban ezen az úton jelentős készpénz-tőke halmozódott fel. Ezt a város egyéb (házi-, háramlási,- szegényházi-, alapítványi- és egyházi-) pénztáraitól külön kezelte. Degré szerin „az árvapénztárból csak kivételesen adtak kölcsönöket magánosoknak, ha igen azok is jobbára a városi tanács tagjai voltak, sokszor a város maga használta fel kölcsönként" (76-77.1.). Ezen a ponton vitába szállok a szerzővel. Saját kutatásaim ugyanis azt mutatják, hogy a városok az általuk kezelt pénztárakat (és ebben az árvapénztár sem kivétel) takarékpénztárként hasznosították. Vagyis a készpénz-tőkéket magánosokhoz kamatra kihelyezték. Az árvapénztárak esetében éppen a kihelyezett tőkék kamatai biztosították az árvák eltartásához szükséges pénzösszeget. Példaként Székesfehérvár várost említem, amely 1771-1785 között jelentős összeget, csaknem 25 000 Ft-ot adott ki az árvapénztárból 5-6%-os kamatra. Adataim szerint a város már a 18. század elején is ezt a gyakorlatot követte. Hasonlóan kiemelt helyet kap Degré munkájában a jobbágyárvák gyámsága, mellyel írott jogforrások Mária Terézia Urbáriumáig nem foglalkoztak. A 18. századig a jobbágyok jogügyleteit is csak kivételesen foglalták írásba, így szokásjogukról is keveset tudunk. Jobbára csak néhány úriszéki ítélet és panasz tájékoztat bennünket a .jobbágyi magánjog" történetéről. Degré szerint ritkábban merült fel a szüksége annak, hogy a jobbágyárvák felett gyámkodjanak, mert amíg a nagycsaládi vagyonközösség fennállt, addig az szükségtelen volt. A 18. század folyamán azonban általánosabbá