Századok – 1978

TÖRTÉNETI IRODALOM - Degré Alajos: A magyar gyámsági jog kialakulása a dualizmus korának gyámsági kódexéig (Ism.: Kállay István) 377

377 TÖRTÉNETI IRODALOM DEGRÉ ALAJOS: A MAGYAR GYÁMSÁGI JOG KIALAKULÁSA A DUALIZMUS KORÁNAK GYÁMSÁGI KÓDEXÉIG (Jogtörténeti Értekezések, az ELTE Magyar Jogtörténeti Tanszékének kiadványai, 8. szám. Szerkeszti: Kovács Kálmán. Budapest, 1977. 153 1.) Régóta vártuk ennek a könyvnek a megjelenését. Elismerés illeti a Jogtörténeti Értekezések szerkesztőjét, Kovács Kálmán tanszékvezető egyetemi tanárt, hogy felismerte a munka jelentőségét és hozzáférhetővé tette e színvonalas sorozatban. A témáról, mely az egyik klasszikus jogág, a magánjog történetéhez tartozik, nem sokat tudunk. Talán azért, mert nemcsak a gyámság intézménye, hanem a gyámsági jog története is későn jelentkezett hazánkban. Degré szerint a gyámsági intézmény késői jelentkezését a nagy családi vagyonközösség fennmaradása magyarázza. Az apátlanul maradt árva ugyanis tagja a nagy családi vagyonközösségnek, melynek vagyonában részes és mely mint testület gondoskodott róla. A jobbágyoknál, ahol a nagycsaládi közös gazdálkodás némely helyütt még a 19. század elején is megvolt, a 16-17. században is többnyire az árvával osztatlan közösségben gazdálkodó idősebb testvérek, az atya testvérei, vagy más rokonok gyámkodtak. Minthogy a vagyonukat egy osztályból származtató rokonoknak a nagycsalád felbomlása után is fennmaradt a kölcsönös öröklési igényük, természetes, hogy elsősorban az volt hivatva a gyámkodásra, akinek érdekét leginkább sértette volna, ha a gyermek tehetetlensége folytán a vagyon pusztulásnak indul. Ez a rokon - Werbőczi formulázása szerint - a legközelebbi örökös. Érthető módon legtöbbször az elhalt atya fivére vagy a nagyszülő gyámkodik. Arra vonatkozó jogvitát 1514 előtt, hogy a rokonok közül kit illet a gyámság, az eddigi kutatások nem hoztak napvilágra. A Hármaskönyv a gyámsággal aránytalanul részletesen foglalkozik. Ennek kétségtelenül az az oka, hogy Werbőczi a joganyagban sok zavart, visszaélést talált, melyet tisztázni akart. A gyámsággal kapcsolatos kérdések tárgyalásánál szorosan követte Justinianus Institutioinak és a Digestáknak a tartalmát. Központi politikai törekvése a középnemesség hatalmának és vagyonának megőrzése. Ezért szorította vissza az ősiség lazítására irányuló törekvéseket és tartotta fenn a rokoni gyámságot, mely a vagyon legközelebbi örökösét illette. A kialakult szokásnak megfelelően a gyám nem volt jogosult a gyámolt vagyonának elidegenítésére. A Mohács utáni két évszázadban az állandó háborúk, a 17. századon végighúzódó szabadságharcok szinte teljessé tették a létbizonytalanságot: ingó vagyon, készpénzjövedelem kevés volt. Werbőczinek az árutermelői római jogot átvevő szabályait tehát csak csekély részben vették figyelembe, mert azok nem a tényleges gazdasági helyzethez igazodtak. Az igaz, hogy most már kivételes a képviselet nélkül fellépő serdületlen nemes gyermek, rendszerint gyám képviseli. De a jobbágyárvák sokszor képviseletlenek, és akik gondjukat viselik, azok sem nevezik magukat gyámnak, sőt tiltakoznak gyámmá minősítésük ellen. Elintézettnek vették a gyámságot azzal, hogy valaki a jobbágyárvát „gondviselés alá vette". Werbőczi nyomán, különösen főúri körökben, elterjedt a végrendeleti gyámrendelés, bár sokszor a legközelebbi örököst, illetve az anyát rendelték ki. Többnyire nem egy, hanem több gyámot rendeltek. Ezek egyike hatalmas nagyúr, a tekintélyes védelem céljából, mellette négy-öt atyafi, akik egymás utáni rendben vagy a gyermekeket és a vagyont megosztva gyámkodtak, vagy együtt valami családi tanács félét alkottak (Franciaországban már a 14. században kialakult és utóbb gyámhatósági funkciót látott el). Városokban ritka a végrendeleti gyámrendelés. Werbőczinek azt az előírását, hogy a gyám a gyámolt vagyonának jövedelméről számadással tartozik, el is felejtették. Zala megye pl. a 17. század közepén követutasításban szögezte le, hogy a gyámok gondatlansága miatt számos gyámolt teljesen elszegényedett, ezért a gyámsági számadást megkövetelő törvényalkotást kívánt. A nádori és a helytartói gyámrendelésekbe rendszerint bevették, hogy a gyám a gyámság leteltével számot adjon. Minthogy azonban nem jelölték ki az elszámolást ellenőrző hatóságot, ez csak annyit jelentett, hogy az érdekelt árvának adták át a vagyont, sőt rendszerint nyugtát is vettek, de csak egészen általánosságban, részletezés nélkül, hogy pl. „a gyámolt az őt illető javakat átvette". A vagyon jövedelmének elszámolásáról ezekben szó sem esett. Egyedül a fejlettebb gazdálkodást folytató városok, ahol aránylag több volt az ingó vagyon, írták elő, hogy a (esetleg a bíró vagy a tanácsosok által készített) hagyatéki leltárt be kell jegyezni a városi