Századok – 1978
FIGYELŐ - Hanák Péter: Szakmai kritika és értékrend a történettudományban 347
352 HANÁK PÉTER értéknek fogadják el, de olyan súlyozatlanul, parttalanul, bármelyik témát egyformán jelentősnek, időszerűnek, hézagpótlónak minősítve, hogy az már a témaválasztás értékminőségét semmisíti meg. Az 1945 óta (1973-ig) megjelent 9900 történeti munka témaválasztása mind ilyen megasfokúan értékhordozó volt volna? A források mennyisége és minősége, megszűrése és hitelessége valamennyi kritikai írásban, vitában, opponensi véleményben elsőrendű értéknek számít, — és ez nagy pozitívum, tudományágunk fejlődésének egyik szolid alapja. Itt csupán egyetlen kérdőjel írható fel. Nem uralkodott-e el a forrásgyűjtésben, a bizonyításban a puszta mennyiségi szemlélet? Vajon lehetséges-e a levéltári fondok folyómétereiben, a sajtóanyag kilóiban mérni az adatbázis reprezentatív teljességét? A megszűretlenül, értékmentesen halmozott adatok elburjánzása, ügy vélem, a szakszerűségnek mint alapvető értékkövetelménynek ellenértékorientált értelmezéséből következik. Tegyük fel magunknak a kérdést: vajon szakkritikánk - nemcsak az írásos, de a véleményekben és döntésekben megfogalmazott is — nem hibás-e benne, hogy többezer oldalas monográfiák születnek részkérdésekről, hatalmasra duzzasztott, de tudományosan fel nem dolgozott forrásanyaggal? Vajon nem él-e szakkritikánk a mennyiségi szemlélet bűvöletében, és megillető helyére állította-e a minőségi értékorientációt? Szakkritikánk elsőrendű pozitívumaként könyvelhetjük el a rekonstrukció eredményességének feltétlen méltánylását. Ezt az erényt, kiváltképp ha jobban szelektálna faktológiai és érdemi eredmény között, ösztönzésre, csiszolásra érdemesnek tartom, és még azt is bocsánatosnak, ha a szerző műve előszavában maga tájékoztatja olvasóját kutatásai áttörő jelentőségéről, elvégre ezt Liviustól sem vesszük rossznéven. Nagyonis helyénvaló — ha nem is a saját előszóban —, hanem a kritikában az alapvető marxi értékkategóriát, a gazdagodást alkalmazni: amennyiben a munka valóban gazdagította, gyarapította történettudományunkat. Ezt a jóirányú értékorientációt azonban érdemes, sőt szükséges volna igényesebbé, elvileg megalapozottabbá tenni. A történeti rekonstrukció nembeli értékkategóriája ugyanis a valósághűség, ezt kell a kritikának az újszerűséggel szembesítenie. Tudatában kell lennie annak, hogy az ismeretbővítés nem önmagában való érték, hanem csak a valóságról szerzett ismeretek koherens rendszerében válik azzá. A valósághűség mint értékkategória - beleértve a lényeges összefüggések és a totalitásfokozatok kiemelését -ritka esetben válik a szakkritika mércéjévé. (Példák nagyszámban találhatók a balatonfelvidéki présházaktól, a délbudai fogyasztási és értékesítési szövetkezet történetéig.) Ez a kérdés logikusan átvezet az általánosítás értékkategóriájához. Nem szorul hosszas bizonyításra: nemcsak történetírásunknak, szakkritikánknak is ez a leggyengébb oldala. Lehet, nem bővelkedünk alapvető, teoretikus érvényű művekben. De az a kevés, az a növekvő számú kevés, ami van, ha egyáltalán elismerik és még recenzeálják is, nem kerül tudománytörténeti helyére. Említhetném a nyugati és a keleti feudalizmus tipológiáját, a kelet-közép-európai iparosodásról, az itteni fasizmusokról alkotott új, általánosító tételeket, és másokat. Ezeket a szakkritika vagy első látásra elutasította vagy a példás, tiszteletreméltó aprószentek közé sorolva lefokozta. Tapasztalat és tájékozódás megerősített abban, hogy kritikánknak, bárminő legyen is megjelenési formája, tartalmilag leggyengébb oldala a minőségi értékorientálás. Ez a legszorosabban összefügg az elméleti színvonal, vagy mondjuk: az elméleti fogékonyság gyengeségével (és itt az „elméletit" nemcsak a „teoretikus", hanem az „intellektuális" értelemben is használom).
