Századok – 1978
KÖZLEMÉNYEK - Simon V. Péter: A Nibelungének magyar vonatkozásai 271
32.4 SIMON V. PÉTER jellemzrajza egységének érdekében Imre mindazon jellemvonásait elhallgatják, amelyek a legenda szellemével ellentétesek. Imre és István szent hírét oltalmazó gesztáink még a birodalom ellen indított háborúról is hallgatnak, nehogy kétség férjen apa és fia békeszerető, jámbor magatartásához. Ezt a célt szolgálja a nagyobbik István legenda beállítása is, ami a háborúért kizárólag Konrádot teszi felelőssé. István alakját a legenda a kereszténység védelmezőjeként állítja szembe a térítés vívmányait fenyegető német császárral, akit a „kereszténység új hajtására" törő Antikrisztusként jellemez.2 9 Az Imre haláláról szóló adatok kivétel nélkül másodlagos forrásból származnak. A Hildesheimi Évkönyvek szerzői szóbeli információkból merítik adataikat, ezért periodizációjuk rendkívül megbízhatatlan. Az 1030-as hadjárat esetében a kutatás Aventinussal szemben táplált bizalmatlanságp ellenére is a „Bajor krónikának" kell hitelt adnunk. Aventinus adatai ugyanis az Ősgesztára vezethetők vissza. Tanulmányom minden eredménye ezt bizonyítja. A vizsgálódás során nyilvánvalóvá vált, hogy a hőseposz szerzőjének feltétlenül ismernie kellett az Ősgesztát. A Nibelungénekbe nem csupán a magyar geszta elemei, de annak több összefüggő leírása is átkerült. A hun királyfi alakjának és sorsának bemutatásakor minden részletre kiterjedő azonosság fedezhető fel a Nibelungének és a Bajor krónika elbeszélése között. A királyfi halálát okozó véres harc kirobbantója mindkét helyen a hatalomra vágyó királynő, aki örökségét követelve saját rokonaival és honfitársaival kerül szembe. Az összecsapást kiváltó ok Aventinusnál és a Nibelungénekben egyaránt a hun királyfi fellépése. A németek és a hunok között kirobbanó harc első áldozata itt is, ott is az ártatlan királyfi. A küzdelem további fordulatairól szólva a Nibelungének szerzője már nem csupán az 1030-as hadjárat emlékét idézi, de utal a trónörökös korai halálának következményeire is, míg végül elbeszélése a bajkeverő királynő halálával éri el csúcspontját. A Nibelungének és Aventinus beszámolója között megmutatkozó egyezések egyedül lehetséges magyarázata az, hogy a két mű közös forrásból, az Ősgesztából merítette adatait. Ez a tény az egész Imre-kérdést új megvilágításba helyezi, s egyben új útra tereli az ősgeszta teljesebb rekonstrukciójára törekvő kutatást is. * összefoglalásként megállapítható tehát, hogy a Nibelungének számos magyar vonatkozással bír, s feltételezhető, hogy annak szerzője nem csupán, s nem is elsősorban a passaui magyar hagyományra támaszkodott műve megfogalmazásakor, de ismerte és felhasználta mindazon szóbeli közléseket és írásos forrásokat is, amelyek a Duna-menti művelt klérikusnak rendelkezésére állhattak a 12. század végén. A német epikus költészet magyar szempontú elemzése általában véve is több figyelmet érdemel az eddigi szórványos kísérleteknél, hiszen az — mint ebben az esetben is —, több új adalékkal járulhat hozzá geszta- és krónikairodalmunk archetípusának, all. századi Ősgeszta teljesebb rekonstrukciójához. Nagy hagyományokkal bíró filológiai kutatásunk mindeddig jobbára beérte a későbbi magyar elbeszélő források vizsgálatával, azokból szűrve ki az Ősgesztából származó elemeket, s vajmi kevés figyelmet szentelt az ősgaszta nyugat-európai kisugárzásának. Az eddigi eredmények birtokában nagy biztonsággal következtethetünk a 2 9 Legenda s. Stephani maior. Scriptoies II. 389.
