Századok – 1978
KÖZLEMÉNYEK - Simon V. Péter: A Nibelungének magyar vonatkozásai 271
A NIBELUNGêNEK MAGYAR VONATKOZÁSAI 319 összecsapásra került sor a határmenti Welsnél, amit 948-ban és 950-ben további csatározások követtek. A harcok magyar területen folytak, a védekező magyarok csak egy ízben (948) jutottak el a Traunig. Az augsburgi csata után békés kapcsolat alakult ki a „megszelídült" fejedelmek és a bajor hercegek között, amit ez utóbbiak arra használtak föl, hogy a határvonalat lépésről lépésre keletre terjesztették ki. A karoling Ostmark helyreállítására különösen nagy erőfeszítéseket tett Henrik bajor herceg az augsburgi csatát követő húsz évben. Az Enns és a Traisen között létrejött bajor őrvidék első őrgrófjaként a kútfők már 972 előtt említik Burkhardot.1 A magyarok nem álltak a bajor terjeszkedés útjába. Az Enns és Lajta közötti terület teljes egészében Magyarországhoz tartozott, de itt a magyarok ebben az időszakban nem települtek le nagyobb számban. A keleti nomád népek szokását követve a területeiket övező természetes és mesterségesen létrehozott védővonalakon kívül eső térségeket nem egyszer több napi járóföldre lakatlanul hagyták. Ez a terület, a gyepüelve semleges zónaként vette körül az országot, s itt találtak egymásra az esetleges szétszórt csapattestek.2 A gyepüelve ennek ellenére sem volt teljesen lakatlan. Az ország délkeleti részén a gyepű vonalán kívül eső területet a székelyek, északnyugaton különböző szláv néptöredékek, nyugaton a krónikáink által is gyakran említett „Bessores"3 lakták. A „speculatores", az őrök településeinek nyomára az írásos emlékek mellett igen gyakran vezetnek az őr szóból származott, ill. az azt magukba foglaló helynevek. A hajdani őrtelepülések nyomát követve csaknem teljes biztonsággal következtethetünk a kérdéses időszak határviszonyaira. Az ily módon rekonstruált határvonal természetesen nem jelent állandó, szilárd államhatárt, csupán az őrhelyek vonulatát. A nyugati gyepűvonal a Dráva és a Mura egybeömlésének helyétől indult ki, s Nova és Zalalövő irányában húzódott észak felé. A védvonal Csákánytól keletre terült el. Karácsfa és Kolozsvár (Hagendorf és Clus) helynevek mutatják az újvári völgyet elzáró mesterséges erődítések elhelyezkedését. Az említett községektől északra a Pinka völgyét is mesterséges gyepű oltalmazta. A Rába és a Rábca mentén húzódó hadiutakat különösen vigyázták. Kapuvártól északra a Fertő és a Csallóköz mocsarai természetes határvonalat képeztek, amelyet a Dunáig mesterséges erődítésekkel hosszabbítottak meg. Innen mintegy a mai Lajtafalu magasságáig a Lajta folyása szolgált természetes határként, míg a Pozsonyig terjedő határszakaszt ismét mesterséges védővonallal erősítették meg.4 A gyepüelvén szinte a kezdetektől kimutatható valamelyes német telepes lakosság jelenléte. A magyar honfoglalás idején ez a népesség jobbára az elnémetesedett avarokból került ki. Jelenlétük mindenekelőtt a Bécsi erdőtől keletre elterülő térségben, a Bécs, Hainburg és Szombathely határolta háromszögben tételezhető fel, azon a területen, ahol a legtöbb magyar őrtelepülés állt. Lényegesen más volt a helyzet a Bécsi erdő és az Enns közötti területen, ahol a lakosság túlnyomó része az állandó háborúskodás következtében kipusztult. Itt az újra betelepülő németek első csoportjai csak az augsburgi csata után 1 Joseph Vancsa.i. m. I. köt. 194. 2 Tagányi Károly: Alte Grenzschutzvorrichtungen und Grenzödland: gyepű und gyepüelve. Ungarische Jahrbücher I. 1902. 105-121. 3Belitzky János: A nyugatdunántúli és felvidéki besenyő telepek. Domanovszky emlékkönyv. Bp, 1937.55-95. 4Karácsony János: Halavány vonások hazánk Szt. István korabeli határairól. Századok, 1901. 1039-1058.
