Századok – 1978

KÖZLEMÉNYEK - Simon V. Péter: A Nibelungének magyar vonatkozásai 271

a nibelungênek magyar vonatkozásai 281 hasonlóságot mutat Géza fejedelemmel, aki hosszas háborúskodások után végre békét szerzett és országában a keresztény vallás szabad gyakorlását is engedélyezte, sőt Etzelhez hasonlóan még saját fiának megkereszteléséhez is hozzájárult. További rokon vonásként emlékeztet Géza bőkezűségére, a ,,hospes"-ek, kiváltképpen a „hospites Theutonici" iránt tanúsított szivélyességére, akik udvarában különleges előjogokat élveztek, fontos hivatalokat töltöttek be, jelentős katonai szerepet kaptak. Hóman gondolatmenetének sarkalatos hibája az, hogy a Hartwig-legendára alapozott elmélet kibontakoztatásakor megfeledkezik a monda tipizáló erejéről, s a Nibelungének Etzeljének történeti mintaképét a magyar történet egyetlen alakjában próbálja felfedezni. így több rés is támad gondolatmenetében, s olykor alapjában helyes észrevételei is tévedésbe torkollanak. Ugy vélem, amint a mondafejlődés kezdeteire is már a történelmi eseményekből kiolvasható tendencia hatott, úgy a monda anyagában később bekövetkezett változásokat is csak a megváltozott történelmi viszonyokkal magyarázhatjuk. A népi hagyományra azonban a történelem csak akkor hat közvetlenül, ha egy-egy üstökösszerű jelenség — mint Attila gigantikus lénye —, nagy tömegek képzelőerejét, tudatát hozza mozgásba, termékenyíti meg és formálja át. A hagyomány átalakulását ilyen látványos átalakító tényező híján - márpedig Géza hatása a német mondára aligha hasonlítható Attiláéhoz -, csak abban az esetben tartom elképzelhetőnek, ha hasonló, vagy közel azonos viszonyok között új történeti elem jelenik meg, markáns és hosszú időn át fennmaradó jelenség, ami tendenciózus volta miatt alkalmas arra, hogy fokozatosan, szinte észrevétlenül beszivárogjon az ősi monda merev keretei közé. Következésképpen a Nibelungének jámbor és gyengekezű hun királyának mintaképe sokkal inkább egy bizonyos típusban, a magyar uralkodóról alkotott kép fejlődését kifejező magatartásmódban, a rettegett „hun" királyok megszelídülésének folyamatában, semmint egyetlen személy jellemében és sorsában ragadható meg. Csakúgy mint Etzel esetében, Kriemhilde alakjának fejlődését is csak a történetírás és a mondaformálódás közti kölcsönhatásokat boncolgatva tárhatjuk fel. A mondafejlődés alapja ui. itt is a tudós hagyományban könnyen fellelhető és leolvasható tendencia. Két évszázaddal Jordanes előtt, hetven évvel Attila halála után az illir Marcellinus Comes tovább folytatja a Hieronymus által megkezdett világtörténet írását. A 453. évről ezt írja: „Attila rex Hunnorum, Europae orbator provinciáé, noctu mulieris manu cultroque confoditur. Quidam vero sanguinis reiectione necatum petribent." Priscos híradásának részletei tehát már feledésbe merültek, lényege, a halál okának megjelölése azonban változatlan: senki sem felelős a hun király haláláért, Attilát egy véletlenül bekövetkezett orrvérzés fojtotta meg. Egy esetleges gyilkosságra a bizánci történetírók gondoltak először. Johannes Malalas az, aki elsőként gyanakszik merényletre: úgy véli, Attilát egyik Aëtius által felbérelt ágyasa ölte meg. Ugyanez a gyanú hatja át Agnellus beszámolóját, amikor a ravennai egyház történetét feldolgozva a következőket írja Attüa haláláról: „Et post haec omnia avilissima muliere cultro defossus mortuus est." Ezzel a summázattal kiegészülve már kerek egész a tudós hagyomány. A későbbiekben a történetírás mindvégig következetesen megmarad azon az állásponton, miszerint Attilát Hüdico nevű germán ágyasa, ill. felesége (Jordanes) gyilkolta meg nászéjszakájukon (Malalas). A véres éjszaka további részleteinek leírása már egyértelműen mondai színezetű a keleti történetírásban.