Századok – 1978

TANULMÁNYOK - Tilkovszky loránt: Németország és a magyarországi német kisebbség (1921-1924) 3

24 TILKOVSZKY LORÄNT meg a kívánságok kinyilvánítása: „a magyarok ezen· esemény után nem beszélhetnek többé arról, hogy a magyarországi németségnek nincsenek kívánságai". Véleménye szerint a zsámbéki nyílt kiállást az tette lehetővé, hogy „a magyar kormány az elmúlt hetek folyamán éppen elég bizonyítékot kapott arról, hogy a német kormány és a német közvélemény a birodalomban és az elcsatolt területeken a legélénkebben érdeklődik a magyarországi németség sorsa iránt". A német kívánságok méltánylása szempontjából kedvező körülménynek tekintette, hogy a magyar kormány „a csehekkel folyó jelenlegi tárgyalásain maga is néhány kisebbségi kívánságot keresztül szándékozik erőltetni".3 8 Gündisch feljegyzésben tájékoztatta a budapesti német követséget Kányával és Bethlennel folytatott megbeszéléseiről, amelyet az a Külügyi Hivatalhoz továbbított. A feljegyzés szerint az említettek „teljesen különböző, sőt egyenesen ellentétes" módon foglaltak állást a magyarországi német kisebbség kérdését illetően. Kánya a magyarországi német nemzetiségi mozgalmat pángermánnak, alldeutschnak nevezte, és sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy „Németország a kisebbségi kérdésben, úgy látszik, Magyarország ellen fordul", ahol pedig minden politikus németbarát, s a tisztikar 4/5 része is az. Véleménye szerint „a németeknek vissza kell térniük a régi bismarcki politikához, amely számára nem voltak fontosak a magyarországi német iskolák". Gündisch azzal érvelt Kánya fejtegetéseivel szemben, hogy a hármasszövetség ma már nem létezik, Magyar­országnak ma már nincsenek 50%-ban idegen népei, amelyekkel szemben a korábbi szövetséges minden konszolidációs törekvést lojálisán, ám a magyarországi németség kárára támogatott; Magyarország ma nemzeti állam, amely nem szorul további nemzeti erősítésre, hiszen csupán 7% nemzetiség lakja; a német kisebbség eltűnése nem lehet Németország érdeke, mert 500 000 német létezése Magyarországon mégis bizonyos garan­ciát jelent a németbarát külpolitikai orientáció tekintetében. Viszont csak egy csonka­magyarországi liberális nemzetiségpolitika gyakorolhat vonzóerőt az elcsatolt területekre, és hozhat Magyarország számára nem lebecsülhető hatalomnövekedést, amely a magyar­barátság értékét megfelelőképp növelné Németország számára. Azonkívül, hogy Német­ország külpolitikailag erősen kiállhasson a kisebbségvédelem mellett, a magyarországi németekkel sem tehet kivételt, azoknak is védelmére kell kelnie. Itt Kánya azzal a jellemző megjegyzéssel szakította félbe Gündisch érvelését, hogy „egészen más dolog valamit kifelé hirdetni, és valamit a gyakorlatban megvalósítani". Bethlen viszont arról igyekezett biztosítani Gündischt, hogy a német kívánságok és panaszok teljes méltánylásra fognak találni. Elismerte, hogy eddig ugyan semmi sem történt, de ezt azzal magyarázta, hogy míg a Felvidék és Kárpátalja egyes részeinek visszakerülésében bizakodhattak, várakoztak a nemzetiségpolitika meghatározásával. Kije­lentette, kész szakítani azzal az eddigi gyakorlattal, hogy az állami iskolák mind feltétle­nül magyar tannyelvet kötelesek használni. Klebelsberg kultuszminiszterrel együtt már kidolgozott egy tervet arról, mily módon lehetne az iskolákat német tannyelvűvé tenni ott, ahol a lakosság azt kívánja, mondotta a miniszterelnök, mire Gündisch - feljegyzése szerint - rögtön arra gondolt, „majd gondoskodni fognak arról, hogy a svábok ne merjenek ilyeneket kívánni". Bethlen a továbbiakban arról beszélt, hogy tervezett intéz­kedéseit nem szeretné nyilvánosságra hozni, mert vannak természetesen soviniszták, akiknek ellenzését nem kell provokálni. Szólt arról, hogy egy német tanácsadó testületet, 3 8 Ld. a 36. jegyzetet.

Next

/
Thumbnails
Contents