Századok – 1978

KÖZLEMÉNYEK - Lukács Lajos: A Vatikán és versailles-i kormány kapcsolata az 1871-es Párizsi Kommün időszakában 1142

A VATIKÁN ÉS A VERSAILLES-I KORMÁNY KAPCSOLATA 1143 mely Franciaország és Ausztria itáliai hatalmi birkózásában is jelentkezett, 1848—49-ben egy olyan sajátos erőegyensúllyal végződött, mely Itália további területi felaprózódását rögzítette, tág lehetőséget biztosítva Franciaország és Ausztria számára egyaránt, nemcsak itáliai befolyásuk érvényesítésére, de jelentős területek katonai megszállására is. Ebben a történelmi szituációban az érdekek bonyolult összetétele jutott kifejezésre, melynek előnyeit Róma kétségtelenül igyekezett a maga számára hasznosítani. Vitathatatlanul az Egyházi Állam itáliai állása a problémák tömegét vetette fel, súlyos gátat állítva a történelmileg indokolt olasz nemzeti egység megvalósítása elé — minthogy konzerválta mind a belső, mind a külső gátjait is a Risorgimento vezető célkitűzéseinek, a nagyon is esedékes társadalmi és politikai feladatok megoldásának. Ha az itáliai változások valamennyi kritikus történelmi szituációja, háborús és társadalmi konfliktusa tovább is élezte az Egyházi Állam túlhaladott léte és az itáliai szükségletek között feszülő ellentmondásokat, ennek ellenére a római Kúriának többé-kevésbé mindig is sikerült kivágnia magát a rendkívül kényes helyzetekből, melyek akár 1859-ben, 1860-ban, 1862-ben, majd 1866—67-ben is oly nyomatékkal felmerültek.3

Természetesen az olasz progresszió megmegújuló kísérleteivel szemben az Egyházi Állam a maga belső erejével aligha tudott volna a siker reményében szembeszállni. Ehhez óhatatlanul szüksége volt elsősorban III. Napóleon Franciaországa — bármennyire is ellentmondásos és kockázatos — de mégis folyamatosan jelentkező támogatására. Az Egyházi Állam területén állomásozó francia katonai alakulatok és a francia konzervatív-katolikus társadalmi erők tartós figyelme, érdeklődése és szerepe az itáliai változások folyamatában — olyan tényezőknek tekinthetők, melyek a pápaság sorsának alakulását 1850 és 1870 között döntő mértékben befolyásolták.4 Mindennek tekintetbe vétele mellett nagyon is érthetővé válik az a feszült figyelem, várakozás és aggodalom, mellyel Rómából mérlegelték a porosz-francia háború alakulását. Amit az olaszországi eseményekből nagyon is jól előre ki lehetett számítani — III. Napóleon bukása, a francia csapatok kivonása Rómából, óhatatlanul maga után vonja a megoldásra váró történelmi feladatok esedékes rendezését is. A francia seregek sedani veresége és Rómának az olasz királyság csapatai által történt elfoglalása között mindössze 18 nap telt el és ez nagyon is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a nemzetközileg elszigetelődött, francia támaszától elesett pápai hatalom, a Porta Pia szimbolikussá vált 3R. De Cesare: Roma e lo Stato del Papa dal ritorno di Ρίο IX al 20 settembre. 1850-1870. I—II. Roma, 1907; Bolton King: Storia dell'Unità Italiana. I—II. Milano 1909-1910; A.Luzio: Aspromonte e Mentana. Firenze, 1935; G. Del Bono: Cavour e Napoleone III. Le annessioni dell'Italia centrale al regno di Sardegna 1859-60. Torino, 1941 ; Adolfo Omodeo: Difesa del Risorgimento. Torino, 1955; La guerra del 1859 nei rapporti tra la Francia e l'Europa, a cura di A. Saitta.I-V. Roma, 1960-62; G. Candeloro: Storia dell'Italia moderna. IV. 1849-1860. Roma, 1966. 4Vö./4. Debidour: Histoire des rapports de l'Église et de l'État en France de 1789 à 1870. Paris, 1898; P. Silva: La politica di Napoleon III e l'Italia (Nuove Rivista Storia. 1927); C. Pouthas: Histoire politique du Second Empire. Paris, 1956; G. Dethan: Napoléon IIIe et l'opinion française devant la Question Romaine 1860-1870 (Rassegna Storica Toscana. 1957. Fase. III—IV); P. Pietro Pirri S. J.: Ρίο IX e Vittorio Emanuele II dal loro carteggio privato. III. Questione Romana 1864-1870. 2 parti. Roma, 1960; N. Blakiston: The Roman Question. Extracts from the dispatches of Odo Russell from Rome 1858-1870. London, 1962.