Századok – 1978
KÖZLEMÉNYEK - Nagy László: Erdélyi „boszorkányperek" a politikai hatalom szolgálatában 1097
ERDÉLYI „BOSZORKÁNYPEREK" 1135 bandériummal, mint magyarországi társaik. Másfelől ha azt hasonlítjuk össze, hogy mekkora közvetlenül tőlük függő állandó zsoldos katonasággal rendelkeztek a Habsburg uralkodók és mekkorával az erdélyi fejedelmek, akkor még inkább kitűnik, hogy a Habsburgokénál sokkal korlátozatlanabb erdélyi fejedelmi hatalom fő fundamentumát máshol kell keresnünk. Mindenekelőtt abban a történelmi helyzetben, hogy a szultánok Erdélyt valóban a török birodalom részének tekintették, s az erdélyi fejedelmeket pedig lényegében olyan szultáni helytartóknak, akiket meg kell védeni nemcsak a külső támadásokkal szemben, de alattvalóik „rebellis" megmozdulásai ellen is.122 Történetírásunk legújabban már fölfigyelt arra, hogy az erdélyi fejedelmi hatalom több vonatkozásban is eltért a nyugat-európai abszolutizmusok rendszerétől. Már csak azért is, hiszen ezekre a fejedelmekre olyan feladatokat rótt a történelmi fejlődés, amelyek az Elbán túl jórészt ismeretlenek voltak. Ma már inkább középkelet-európai abszolutizmusokról, pontosabban abszolutista törekvésekről beszélünk az erdélyi fejedelemséggel kapcsolatban is.12 3 Azonban Erdély esetében nem szabad megfeledkeznünk olyan specifikumról sem, hogy az alapvetően török fegyvereken nyugvó fejedelmi hatalom a nagyrészt formálisan funkcionáló rendi országgyűlések megléte ellenére magán viselte a keleti mintájú despotikus hatalmi rendszerek nem egy vonását is. A 17. század végéig Erdélyben csak az uralkodhatott tartósan, akit a szultán elismert és katonai támogatásáról biztosított. Jóllehet a szultánok az erdélyi fejdelmeket nem cserélgették olyan gyakran, mint például a budai pasákat, és arra is ügyeltek, hogy lehetőleg belső társadalmi bázissal is rendelkező személy fejedelemségéhez adják a jóváhagyásukat, de amikor a török érdekek úgy kívánták, mindezt félretéve azt ültették az erdélyi fejedelmi székbe, akit éppen jónak láttak. Ezzel szemben az erdélyi rendek inkább csak elvétve és csupán rövid időre tudták érvényesíteni az akaratukat a fejedelem személyét illetően. A török vezetők erdélyi politikáját természetesen befolyásolta az adott nemzetközi katonai és politikai helyzet is. Például a tizenötéves háború második felében a meggyöngült szultáni hatalom kész volt fátylat borítani Báthory Zsigmond vagy Bocskai István törökellenes tevékenységére, s politikájuk megváltozása után mindkettőjüket készségesen elismerte erdélyi fejedelemnek. A „törökverő" Bocskai Istvánról 1604-ben a nagyvezér „elhitte" hogy mindig a szultán „jóakarója" volt Erdélyben. A „világbíró Padisah" „Felséged"-nek titulálta őt és kívánságára még királyi koronát is küldött neki, jóllehet ezt mindaddig a török nem tette meg egyetlen vazallusának sem. Bocskainak akkora tekintélye volt a portán, hogy jóval halála után, Bethlen Gábor fejedelemsége idején is „Bocskai' névvel szólították a napidíj osztásakor az erdélyi követeket.124 Ezzel szemben amikor a török vezetés szilárdnak érezte hatalmi pozícióit, nem tűrte el az erdélyi fejedelmek legkisebb „renitenskedését" sem. Báthory Gábor vagy II. Rákóczi 12 2 Ezt a szultáni athnamék is szavatolták a fejedelmek részére (ld. pl. ETA II. köt. 318-347.) A cseh szövetségesek fehérhegyi katasztrófája után Bethlen így írt: „Érdéit nem féltem én, mert meg sem meri büzleni azt német uram török császár ellen. (Bethlen lev. 153.) A fó'úri bandériumokra ld. többek között Veress E.: i. m. I. köt. 495. Vö. Sz 1886. 864., HK 1957. 3-4. sz. 107. 123 Ld. pl. R. VárkonyiÁ.: Történelmi személyiség, válság és fejlődés a XVII. századi Magyarországon. Sz 1972. 683., 642. 124 ETA I. köt. 101.
