Századok – 1978
KÖZLEMÉNYEK - Nagy László: Erdélyi „boszorkányperek" a politikai hatalom szolgálatában 1097
1132 NAGY LÁSZLÓ Gondolatok az erdélyi fejedelmi hatalomról A tizenhat esztendős korától Bethlen Gábor környezetében forgolódó Kemény János följegyzésének tanúsága szerint a fejedelem egy alkalommal ezekkel a szavakkal „igazította el" a lengyel király követét, aki ura nevében „magas lóról" beszélt vele: „Királyodat becsülöm, de nem félek tőle, s nem gondolok vele. Ha királyi címét tekintve nagyobb is nálam, de kisebb hatalma van Lengyelországban, mint nekem fejedelemnek Erdélyben, s nincs nagyobb híre az egész világon sem."115 Vajon jogosan mondhatta-e mindezt a lengyel királyságnál csaknem tízszerte kisebb lélekszámú Erdély török-vazallus uralkodója? Az a változó határú államalakulat, amely 1571-től erdélyi fejedelemség néven szerepel a históriában, sajátos helyzetű ország volt Európában. Jóllehet a magyar királyi trónon ülő Habsburg-házi uralkodók saját birtokuknak tekintették ezt a hatszázezer lakosnál alig nagyobb lélekszámú területet, de a szultáni hatalom is a török birodalom különleges státusú részének minősítette Erdélyt. A török hódoltság korában többnyire a fejedelemséget három oldalról körülölelő oszmán hatalom tudta érvényesíteni akaratát, s a többnyire Nyugat-Európában lekötött Habsburg-ház csupán rövid, átmeneti időszakokra volt képes megtörni ezt a hegemóniát. A török vazallusság hosszú időszaka viszonylag kedvezőbb, nyugodtabb életkörülményeket biztosított az erdélyieknek, mint a Habsburg-próbálkozások kül- és beiháborúkat hozó periódusai, s emiatt a lakosság nagyobb része a török függőség fenntartását igenelte. Nem érzelmi, hanem pusztán észokokból. Nem utolsósorban azért, mert a török függés felszámolását reménytelennek ítélte mindaddig, amíg Magyarország középső része török uralom alatt van. Ez volt a döntő szempont a vazallusság igenlésénél, amelyhez csupán járulékosan jöttek olyan momentumok, hogy egyes rétegek számára -ilyen volt például Debrecen polgársága is - bizonyos gazdasági előnyöket is jelentett a török uralom. Nem egy magyar történetíró hajlott arra, hogy Erdélynek ezt a különleges státusát a török politikai vezetés bizonyos szubjektív momentumaival magyarázza. Nem valószínű, hogy ilyenek valóban döntő szerepet játszottak volna a helyzet alakulásában. Erdély státusát alapvetően objektív történelmi körülmények határozták meg. Mindenekelőtt az, hogy a 16. század közepe táján Magyarország területén torpant meg a török hódítás folyamata és emiatt az erdélyi fejedelemségben megrekedtek azok az átmeneti állapotok, amelyek a 15. század folyamán fellelhetők voltak a legtöbb balkáni országban, Ennek a török részről átmenetinek tekintett helyzetnek a Balkánon is és Erdélyben is az volt a fő jellemzője, hogy a porta a külpolitika korlátozása mellett a belpolitikai viszonyokat egyelőre érintetlenül hagyta. A hódítás előretörésével azután a belpolitikai önállóság is megszűnt — mint például Szerbiában vagy Bulgáriában — vagy erősen megnyírbálódott, mint a két román fejedelemségben. Erdélyben ez a folyamat már nem következett be. Sőt, ha az erdélyi fejedelmek felismerték és tiszteletben tartották külpolitikai cselekvési szabadságuk határait és ügyes politikával ki tudták használni a török birodalmat időnként szinte megbénító belső zavarokat, bizonyos korlátozott önállóságú külpolitikát is folytathattak. Belpolitikai téren viszont szinte teljesen szuverénok voltak. '1 5 Bethlen szavait ld. Kemény J.: i. m. 108.
