Századok – 1978

KÖZLEMÉNYEK - Nagy László: Erdélyi „boszorkányperek" a politikai hatalom szolgálatában 1097

ERDÉLYI „BOSZORKÁNYPEREK" 1099 sokkal kisebb horderejű események — így például Mágóchyné Dersffy Orsolya „fabulás" menyegzője az elhalt férj délceg hadnagyával, az ifjú Esterházy Miklóssal - bő teret kaptak az egykorú leírásokban. Ezzel szemben aki a kortárs krónikások közül egyáltalán megemlíti valamelyik elítélt nő nevét, az is csupán a Báthory Gáborral folytatott „paráználkodásuk"-ról szól, de hallgat az „ördöngösségük"-ről. Vajon mi lehet az oka ennek a feltűnő hallgatásnak? Hogyan látták a kortársak ezeket a pereket? Miknek tekintették azokat? Negyedfél évszázaddal ezelőtt élt emberek gondolatait nyomon követni ma már ugyancsak reménytelen próbálkozás lenne! Megbízható adatok híján nem is vállalkozhatunk rá. Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy vajon miért nem tekintette ezeket a pereket Bethlen Gábor „boszorkányhite" termékének az eseményeket történelmi regényben feldolgozó Móricz Zsigmond? Hiszen ő — jóllehet szépírói szabadságával élve az Erdély-trilógiában egybeolvasztotta a három „boszorkánypert", 1618 végére időzítve azt — a regényben felvonuló tanúk szájába az 1614-ben valóban elhangzott vallomásokat adta és ezek ismeretében utasította el az „ördöghit" bármiféle szerepét a három asszony ellen indított perben. Móricz a regényben a görgényi várba helyzeti bírósági tárgyalás megkezdése előtt ezeket mondatja az eljárást szentesítő fejedelemmel: „Isten úgy legyen irgalmas nekem, hogy ebben semmi vétkem nincsen." A regénybeli Bethlen a bírósági eljárást komédiának tekinti, s jóllehet maga elnököl azon, oda sem figyel az elhangzó vádakra. Móricz megfogalmazása szerint „úgy mentek el azok a füle mellett, mint a kietlen szélzúgás a téli kandallókban". A fejedelem saját magát érezte bűnösnek, „hogy mit sem tudott tenni, hogy ezeket a szegény teremtéseket éveken, s évek hosszú során át börtönben kellett tartani." A nagy regényíró meglátása szerint a perbefogás oka: „Károlyi Zsuzsanna rettenetes szentsége és gyűlölete asszonytársaival szemben, akik a vérükön nem tudnak uralkodni, mint Károlyi Zsuzsanna." A regénybeli Bethlen ostobaságnak tekinti az „ördöngösség", a „bűbájoskodás" vádjait és az ezeket bizonyító tanúvallomásokat. Elhagyja a tárgyalótermet, sőt a vádlottakat is kihozatja onnan, hogy „ne kelljen nekik hallgatni ezt a sok, Isten nélkül való marhaságokat,"4 (Kiemelés itt és a továbbiakban is tőlem. N. L.) Nyilván szokatlannak tűnik szépirodalmi mű idézése tudományos igényű írásban a bizonyítási anyagok között. Hiszen köztudott, hogy a regényírói szabadság megengedi a történeti tényektől való eltérést, s emiatt egy történelmi regény semmiképpen sem sorolható a történeti dokumentumok közé. Ez így is van általában, azonban Móricz Erdély-trilógiája olyan széles körű korabeli forrásanyag felhasználásával készült, amely szinte már párját ritkítja! A több éven át folytatott „búvárlatok" eredményeként még a regény párbeszédei is többnyire egykorú dokumentok alapján íródtak - sok közülük fellelhető korabeli levelekben — és a mellékalakok többsége is valóban élt személyiség. A regénybeli „boszorkányper" folyamán elhangzó tanúvallomások szinte szó szerinti ismétlései azoknak az 1614-es vallomásoknak, amelyeket 1891-ben „Török Kata bünpere" cím alatt publikált a történettudomány.5 Móricz tehát ismerte azokat a tanúvallomásokat, 4Móricz Zs.: Erdély. A nap árnyéka. Bp. 1971-es kiadás, 360-367. s Ld. TT 1891. évf. 7 Századok 1978/6