Századok – 1978

TANULMÁNYOK - Urbán Aladár: Kormányválság és Batthyány Lajos ügyvezető miniszterelnöksége 1848 szeptemberében 1039

1060 URBÁN ALADÁR bizalmát is élvező — kormány azonnali kinevezése. Szemere a jelek szerint úgy értékelte a helyzetet, hogy az nem egyszerű bizalmi válság az uralkodó és kormánya között, hanem olyan alkotmányos válság, amelyben az önálló felelős magyar kormány létét, létének törvényes jogalapját vitatják el! Ebben a helyzetben az alkotmányos folytonosság, a miniszteriális kormányzás fenntartása látszott a legfontosabbnak, hiszen a diktatúrára való áttérés — legyen az jobb- vagy baloldali diktatúra — a törvényes alap elhagyását jelentette volna. Ha a Bécsből visszatért Batthyány a baloldali diktatúrától való túlzott félelmében időlegesen kész is lett volna a végrehajtó hatalmat a nádor kezére bízni, a helyzettel és az erőviszonyokkal jobban tisztában levő Szemere ezt nemcsak indokolatlannak, de veszedelmesnek tartotta. A minisztertanács vitája során Szemere feltehetően javasolta azt, amit az országgyűlésen is elmondott: a minisztérium adja be a lemondását — de minden tagja maradjon hivatalában addig, amíg tárcáját utódának át nem adhatja. Batthyány erre nyilván azzal érvelhetett, mint az országgyűlésen, hogy a kabinetben olyan politikai és személyi ellentétek alakultak ki, hogy az lehetetlenné tenné az egységes és gyors cselekvést. így végül is a Batthyány által bejelentett visszalépés mellett maradtak azzal, hogy Szemere vállalja az új minisztérium kinevezésének az ellenjegyzését. Ennek megfelelően nyújtotta be azután a lemondását Batthyány maga és „tiszttársai" nevében a nádornak, illetve jelentette be a képviselőház zárt ülésén a kabinet minden tagja — Szemere kivételével — a maga lemondását. (Itt tehát a lemondás valóban egyénileg történt, Szemere már idézett feljegyzései szerint indokolás kíséretében.) Ekkor, a zárt ülés időpontjában nyilván nem volt még ismert a nádornak a képviselőház elnökéhez intézett, a kormány lemondását bejelentő levele. A zárt ülést az eredeti tervek szerint délre be akarták fejezni. A nádor ennek tudatában már a kora délutáni órákban megküldhette a levelet Pázmándynak, aki meghökkenve olvashatta a királyi helytartó kijelentését, miszerint „a törvény értelmében gyakorlandó kormány gyeplőit kezembe vettem". Ez a nyilatkozat — bár emlegeti a törvényt — nem lehetett megnyugtató a törvény értelmében (1848: III. tc. 2. §) „felelőtlen" nádor szájából, főleg azért nem, mert rendeletéről hiányzott a miniszteri ellenjegyzés. A kormány közvetlen kézbevételére utaló kitétel érthető nyugtalanságot okozott, mivel erről feltehetően a minisztertanácson nem volt szó. Ha fel is tételezzük, hogy Deák forma szerint nem tekintette rendeletnek a nádori levelet, és így szükségtelennek tartotta az ellenjegyzést (mint Kovács Lajos mondja), még mindig marad a kérdés: ha Szemerével érthetően nem akarta azt István nádor ellenjegyeztetni, miért nem kérte meg Batthyányt? A lelépő miniszterelnök azt törvényesen ellenjegyezhette volna — ha egyetértett vele. Valószínű azonban, hogy Batthyányt nem kérték meg erre, vagy nem óhajtotta ellenjegyezni azt — és Deák emlegetett véleménye biztosította számára a kibúvót. A nádor önkényes lépése így váltott ki ellenállást, amelynek során nemcsak a baloldal, de Pázmándy és Batthyány is azt az álláspontot képviselte, hogy az ország nem maradhat kormány nélkül, még ideiglenesen sem. Szemere pedig sietett figyelmeztetni a nádort: ha valóban megkísérelné kézbe venni „a kormány gyeplőit", ő kötelességének tartja, hogy azt megakadályozza. Ilyen összefüggésben nyernek azután értelmet Szemerének a ház nyílt ülésén elmondott szavai is: „Ma délután elmentem a nádorhoz, s kinyilatkoztattam, hogy ha a többiek benyújtották is a lemondásukat, én, akinek kötelessége a rendet fenntartani, megvárom, míg más felelős kormány lép az előbbinek helyébe, s addig nem