Századok – 1978
TANULMÁNYOK - Urbán Aladár: Kormányválság és Batthyány Lajos ügyvezető miniszterelnöksége 1848 szeptemberében 1039
BATTHYÁNY LAJOS ÜGYVEZETŐ MINISZTERELNÖKSÉGE 1,1059 kormány melletti kiállás, hanem a kabinet rendszerű kormányzat melletti állásfoglalás a másik alternatívával: a diktatúra lehetőségével szemben. Mert ezen az izgatott napon a fővárosban felmerült mind Kossuth, mind a nádor diktatúrájának a lehetősége.3 0 Sajátos jellegzetessége az 1848. évi forradalmunkról szóló memoároknak és a történeti irodalomnak is, hogy az első felelős magyar minisztérium lemondásáról, ennek a nagyjelentőségű eseménynek a körülményeiről nincsenek megbízható ismereteink. Főleg az nem világos, hogy Batthyány és elvbarátai miként képzelték el a folytatást. Szemere emlékezéseiben csak arról ír, hogy a kormány tagjai sietve beadták lemondásukat, mintha „normális időket" éltek volna, vagyis mintha olyan magától értetődő lett volna az új kabinet kinevezése. Nehéz elhinni, hogy Batthyány — ha már gondoskodott arról, hogy a fővárosban a helyzet ura maradjon — ne rendelkezett volna valami határozott elképzeléssel. Lehetséges, hogy úgy vélte: a kormány baloldali tagjainak eltávolítása után mérsékeltekből alakíthat új minisztériumot, amely Bécstől támogatást kaphat, vagy legalább eléri Jellasics féken tartását. De nincs kizárva annak a lehetősége, hogy Batthyány és hozzá közel álló minisztertársai sem számítottak már a történtek után az udvar együttműködésére, új kormány kinevezésére, és el voltak készülve Bécsnek az alkotmányt nyíltan megsértő lépéseire. Az eshetőségeket latolgatva, végül azt a feltételezést is megkockáztathatjuk, hogy a király által személyesen bejelentett „elgyengült egészségi állapota" címén megkísérlik a nádorral való együttműködést, támogatva a királyi helytartó valamiféle időleges teljhatalmú kormányzását. Ez utóbbi az ellenséges támadás küszöbén — ha kellő védelmi intézkedésekkel párosul — kétségtelen politikai előnnyel járt volna. (A nádor későbbi megfutamodásának vagy hírhedt márciusi levelének ismeretében ez a feltételezés talán furcsának tűnik. De ne feledjük: emlékezései szerint Kossuth csak néhány nappal korábban ajánlotta fel a koronát a nádornak!) A Kossuthtól és Szemerétől tartó nádor félelme mindenesetre a vele való együttműködés alapjául szolgálhatott a minisztérium mérsékelt tagjai számára. A források hiánya miatt azonban mindezek csak feltételezések.3 1 Nem ismerjük tehát a Batthyányi vezető meggondolásokat, sem azt, hogy a lemondást illetően Batthyány val egyetértő Kossuth miként képzelte el a folytatást. A lemondás módjáról azonban végül egységes álláspont alakulhatott ki: Széchenyi betegsége és lemondás nélküli távozása, a hadügyminiszter távolléte miatt az egész kormány lemondásának egyetlen lehetséges formája, ha a miniszterelnök mond le a teljes kabinet nevében. Szemere említett, 1853-ban publikált emlékezései — és az országgyűlés délutáni ülésén tett javaslata — arra engednek következtetni, hogy egyedül neki lehettek fenntartásai a lemondással kapcsolatban. Bár Szemere vonatkozó feljegyzései más források alapján nehezen ellenőrizhetők, az valószínűnek látszik, hogy ő az első pillanattól meg kívánta tárcáját tartani az új kormány hivatalba lépéséig. Szemere magatartása nemcsak az alkotmányos monarchiákban szokásos eljárásnak felelt meg, de védelmet nyújtott egyben arra az eshetőségre is, ha elmarad az alkotmányos folytatás: egy másik - az országgyűlés 30 Az idézetek a PH szept. 12-i (158.) és a MT szept. 11-i számából valók. Kossuth diktatúrájára ld. a 22. jegyzetet; továbbá Waltherr Imre naplóját, Hazánk IX. (1888) 343; a nádor diktatúrájára Tompa Imre levelét szüleihez; Pest, 1848. szept. 11. Román Tud. Akadémia Kézirattára, Kolozsvár. 3'Batthyány már aug. 12-én emlegette István nádort, mint lehetséges diktátoit; ld. Széchenyi naplóját, i. m. I. 373. A nádor szept. 4-i levelében azt jelezte az udvarnak, hogy ó' a képviselőktől várná a diktátori felhatalmazást; Deák, Levelek 210. A Kossuth nélkül újjáalakuló minisztérium lehetőségére: Horváth M. i. m. I. 438, 446; Károlyi, Batthyány pöre II. 165.
