Századok – 1978

FOLYÓIRATSZEMLE - Holzapfel; Kürt: Intervenció vagy együttműködés. Poroszország viszonya Franciaországhoz 1789-1792 között 991

992 FOLYÓIRATSZEMLE jelszavával fellépő girondisták hatalomrajutásával tudatosult, s 1791 közepéig a francia kérdést háttérbe szorították az egyéb, meggondolások. A berlini kormányzat döntéseit a forradalom kitörését követő időszakban az események meg nem értéséből fakadó tolerancia határozta meg. (Sokáig szokásos lázadásnak, kizárólag belpolitikai kérdésnek tekintették a párizsi fejleményeket.) A francia változások Poroszországot nem érték forradalmi helyzetben, s bár a nyugati hatásoktól való félelem fokozatosan növekedett, az 1792-es intervenció - mint a francia kihívásra adott legszélsőségesebb válasz - nem jelentette az egyetlen lehetséges megoldást. A vezető porosz politikai körök magatartása korántsem volt egységes, s azt egyrészt az óvatos tartózkodás, a más országok belügyeibe való benemavatkozás, másrészt a forradalom gyűlölete és a restaurációt igenlő meggondolások jellemezték. A porosz külpolitika a minden irányban kiépített kötődések és kötelezettségek rendszerén alapult. Ennek megfelelően az 1792-es hadüzenetet három évvel követő békekötés a korábbi munkamegosztásból könnyen levezethető. A porosz diplomácia 1789-95 közötti munkájában a látszólag motiválatlan ingadozások mögött a belpolitikai egyensúly hiánya tükröződött. Erről tanúskodott többek között a főnemesség két szembenálló pártra való szakadása is. A báró Bischoffswerder és gróf Schulenburg vezette háborús pártiak (doktrinerek) - ellentétben az Alvensleben vezette békepártiakkal (pragmatisták) - mentesek voltak azoktól az illúzióktól, hogy a „felvilágosult" porosz állam immunis a francia eszmékkel szemben, s ezért a Franciaország elleni háborúban tulajdonképpen a feudális rendszer elleni támadás megelőzésének módját keresték. Ugyanakkor a két irányzatot egyesítette a társadalmi haladás gondolatának elutasítása és a porosz gazdasági és hatalmi célok megítélésében mutatkozó egyetértés. így a valóságos vízválasztó a célkitűzések realizálása idejének és eszközeinek megválasztásában jelentkezett. Jellemző, hogy az ellentétek 1792-ben sem a háború elfogadásában, hanem annak eldöntésében mutatkoztak: vajon a háború célja az anyagi nyereség vagy a területi gyarapodás legyen. A porosz külpolitikát végül is a nemzetközi események alakulása befolyásolta legerősebben. A berlini politikusok ugyanis sokáig úgy ítélték meg, hogy országuk kívül esik a forradalom hatósugarán, s habozásukkal jelentős felkészülési időt biztosítottak a francia forradalom számára. Holzapfel kihangsúlyozza, hogy a porosz külpolitika nem elsősorban Franciaországra, hanem a Habsburg-befolyásnak a Német Birodalomban való visszaszorítására és a lengyel területek megszerzésére irányult, azaz 1791-ben még igen távol állt az intervenció gondolatától. Mi több: 1790 nyarán közeledés figyelhető meg Berlin és Párizs között. A Feuillant-nak a forradalom lezárására és a hatalmi egyensúly helyreállítására irányuló törekvése találkozott Poroszország Ausztria elleni ambícióival, melyeket elsősorban a lengyel területek feletti hegemónia megszerzéséért folytatott vetélkedés táplált. Az 1790. június-júliusi reichenbachi konferencián a potenciálisan franciaellenes hatalmak között feszültség jelentkezett, s ebben az összefüggésben Poroszország számára Párizs szövetsége taktikai fegyverként is szolgálhatott. Ezért is utazott a kérdéses nyáron Ephraim bankár a francia fővárosba, s a korábbi követ, von der Goltz által előkészített talajon gazdasági megbeszélések függönye mögött tárgyalt Montmarin külügyminiszterrel a szövetség feltételeiről és lehetőségeiről. A király szökését, majd a forradalom girondista továbbfejlesztését követően az európai nemesség veszélyérzete alaposan megnőtt, s ez mindenhol a franciaellenes kemény vonalat tolta előtérbe. A franciaországi belső labilitás fokozódása a porosz békepártot is meghátrálásra kényszerítette, s ezzel elhárult az utolsó akadály a hadüzenet elől. A háború 1792 tavaszán megfelelt a porosz főnemesség elvárásainak. A nemzetközi események azonban fokozatosan megváltoztatták a nézeteket. Közeledett ugyanis Lengyelország második felosztása, ami a nyugaton lekötött Poroszország számára azzal fenyegetett, hogy Oroszország egyesül kebelezi be a kérdéses területeket. A porosz államvezetés végül is a feudális osztályszolidaritással szemben saját érdekeinek biztosított elsőbbséget. A polgári társadalom ellen indított reakciós arisztokratikus támadás azonnal megtorpant, amint Berlinben úgy ítélték meg, hogy keleti hatalmi érdekeiket a nyugati hadviselés veszélyezteti. Danton reálpolitikai érzékét dicséri, hogy már 1792. november 19-i dekrétumában előkészítette a hídverést az európai nemességen belül létező békepártiak irányában. Az ő törekvéseit folytatva, a robespierre-i konszolidációra támaszkodva teremtették meg a két ország diplomatái azokat a feltételeket, melyek 1795-ben a baseli béke megkötéséhez, Poroszországnak a franciaellenes koalícióból történő kilépéséhez vezettek. (Zeitschrift für Geschichtswissenschaft, 1977. 7. sz. 787-303. I.) E. G.