Századok – 1977

Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III

216 NIEDERHAUSER -SZÁSZ ugyanis, hogy mindaddig, amíg a tengerszorosok más hatalom birtokában vannak, a Fekete-tengeri orosz partvidék mindig sebezhető lesz, akár török részről, akár más hatalmak részéről, amelyek a török kormányzat engedélyével, esetleg annak szövetségeseként támadják meg a déli orosz határokat. Ugyanakkor pedig az orosz flotta mindig beszorul a Fekete-tengerbe, nem tud onnan a nyílt tengerre kijutni, hogy szükség esetén beavatkozhassék az európai bonyodalmakba vizén is, legfeljebb, ha a török kormányzat ezt megengedi. A katonai megfontolásokhoz a 19. században már gazdasági szempontok is járultak, a déli orosz területek gabonakivitele Oroszország számára létfontosságú volt, s Törökország ezt is bármikor megakadályozhatta. Ezek a szempontok a 19. század folyamán igen gyakran vetődtek fel, tervekben, külpolitikai programokban, emlékiratokban. Hadd utaljunk csak példaként egyre közülük, amely éppen a témánk szempontjából oly fontos Balkán-válság elején készült, R. A. Fagyejev vezérőrnagy emlékiratára. A magasrangú, konzervatív állásfoglalású tiszt és közíró 1876. május 28/június 9-én N. K. Girsz (Giers) akkori orosz külügyminiszter-helyetteshez intézett memorandumában így fogalmazta meg a százados törekvést: „Nekünk, oroszoknak . .. tisztán kell látnunk: szükségünk van nyílt, senkinek akaratától nem függő összeköttetésre a déli tengerekkel. Enélkül nem élhetünk. Másfélszáz éven át, Nagy Péter óta a történelem sürgeti az orosz uralkodót, hogy oldja meg délen ugyanazt a feladatot, amelyet első reformátorunk a húszéves háborúval északon megoldott. Abban az időben Oroszország minden erőssége az ország északi fele volt az Okától a Jeges-tengerig, s ezért az életbevágó kérdés nem lehetett más, mint hogy megnyissák az utat a Balti-tengerhez; most a súlypont áthelyeződött, és az orosz lakosság többsége s termelőerőink többsége az Oka és a Fekete-tenger között van, s a Feketetengernek a szorosok birtoklása nélkül nincs nagyobb jelentősége a Káspi-tengernél. Oroszország, ha örökre megfosztva marad a szabad kijárattól a Földközi-tengerre, hasonlóvá válik egy olyan madárhoz, amelynek csak fél szárnya van. Úgy-ahogy megbékélhetünk az idegen kézben levő Boszporusszal, amíg a törököké, akik minden konzulátusi ügynökkel szemben meg vannak fosztva az igazságszolgáltatás jogától. De nehéz megközelítő fogalmat is alkotnunk a számtalan bajról, arról a periodikusan veszélyessé váló és állandóan megalázó helyzetről, amelybe akkor jutnánk, ha a tengerszorosok véglegesen átmennének bármelyik, az európai teljesjogúság védelmét élvező uralkodó kezére, még akkor is, ha gyenge."1 Oroszország ennek a célnak az elérése érdekében a 17. század utolsó évtizedeitől kezdve műidig újból és újból megpróbálkozott a háborúval. A probléma azonban nemcsak orosz szempontból volt érdekes. Éppen abban az időszakban, amikor az orosz kísérletek megkezdődtek, indult meg lényeges változás a török birodalom belső és ennek megfelelően külső helyzetében. A hódításokra, állandó újabb területszerzésekre felépített birodalom megroppant, most már védekezésre szorult, visszavonulóban volt, s ennek következményei hamarosan eléggé nyilvánvalóvá váltak a külföldi szemlélők számára is. Törökországot a 19. század során már egyre gyakrabban emlegették úgy, mint Európa „beteg emberét". A birodalom gazdasági meggyengülése, még inkább politikai rendszerének ebből fakadó, sűrűsödő nehézségei már 1 Olvasókönyv a Szovjetunió története tanulmányozásához. 2. köt. Oroszország a kapitalizmus és az imperializmus korában. (Válogatott dokumentumok.) Szerk. Honfi József, Józsa Antal, Popovics György. Bp. 1958, 332-333.