Századok – 1977

Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III

ROMÁNIA FÜGGETLENSÉGÉNEK SZÁZADIK ÉVFORDULÓJA 217 eléggé közeli perspektívába hozták azt a lehetőséget, hogy a birodalom felbomlik. Ebben az esetben még inkább fontossá válik majd a tengerszorosok kérdése. Most már elsőrendű nagyhatalmi kérdés, a vezető európai államok vetélkedésének tárgya, hiszen a „beteg ember" örökségére mindegyik valamilyen formában igényt tartott. Oroszország számára, láthattuk már Fagyejev emlékiratából, szinte már létkérdéssé vált a „keleti kérdés". A cári orosz külpolitikának voltak ebben a kérdésben olyan ütőkártyái, amelyekkel egyéb európai hatalmasságok nem rendelkeztek. Az orosz—török háborúk többnyire a Kaukázusontúl területén is folytak, amióta, a 19. század elején, Oroszország ezt megszerezte. A tengerszorosok felé a legközvetlenebb út azonban mégiscsak a Balkán-félszigeten keresztül vezetett. A 18. század második felétől kezdve éppen ezért a Balkán lett az orosz—török háborúk fő hadszíntere, a cári csapatok eljutottak a Duna torkolatáig, azután már attól is tovább, dél felé. A félszigeten, török uralom alatt, jónéhány kis nép élt, amely az ortodox, pravoszláv valláshoz tartozott, így a cári kormányzat vallási alapon számíthatott és számított is a támogatásukra. Ezek a népek már századok óta a török uralom alatt éltek, mindig felújuló kísérleteket tettek a fennhatóság lerázására. A 18. század dereka óta ezek a kísérletek megerősödtek abban a mértékben, ahogy a gazdasági és társadalmi fejlődés a tőkés viszonyok kialakulása felé kezdett mutatni, bármilyen messze is volt még ekkor a polgári átalakulás. A mélyben ható változások a felszínen is új jelenségek kibontakozására vezettek, megkezdődött a nemzeti öntudatosodás. Ebben a nemzeti nyelv kialakulásának volt fontos szerepe. Még egy újabb fogódzó a cári orosz külpolitika számára: az itt élő, szabadságukat óhajtó népek közt nem egy az orosszal rokon szláv nyelven beszélt. Tehát nemcsak a hagyományos vallási, hanem a modern, nyelvi-nemzeti alapon is rokonokról volt szó. A cári kormányzat minden újabb orosz—török háború esetén kiáltványban fordult ezekhez a népekhez, a vallás azonosságára és a nyelvi rokonságra hivatkozva szólította fel őket az orosz hadsereg támogatására. Ezek a felhívások nem is maradtak visszhang nélkül. A balkáni népek Oroszországban elképzelhető felszabadítójukat üdvözölték. Nemhogy az egyszerű parasztok, akik élelemmel látták el az orosz katonákat, lürt adtak a törökök hadmozdulatairól, vagy be is álltak önkéntesnek az orosz hadsereg soraiba — a népek távolabb tekintő vezetői sem voltak tisztában azzal, milyen célok rejlenek a cári kormányzat felhívásai mögött. Mind csak azt látták, minden egyes alkalommal, hogy a cár harcol az évezredes pogány ellenség, az elnyomó, kegyetlen zsarnok ellen, s ha ez a harc az orosz fegyverek győzelmével ér véget, akkor ez saját felszabadulásukra is vezethet. Vallási és nyelvi rokonságra egyetlen más európai nagyhatalom sem hivatkozhatott, ilyen jelszavakkal nem is léphetett fel a balkáni népekkel szemben. A „beteg ember" örökségét azonban mégsem volt hajlandó egyik sem átengedni Oroszországnak. Elsősorban Anglia és a Habsburgok birodalma volt az a két hatalom, amely minden áron igyekezett megakadályozni a cári külpolitika elképzeléseit, de általában ilyen értelemben foglalt állást Franciaország is. A legkérlelhetetlenebb ellenfél Nagy-Britannia volt. Hiszen nemcsak a Balkánon került szembe Oroszországgal, abban az értelemben, hogy Anglia éppenséggel meg akarta minden áron akadályozni Oroszország kijutását a Földközi-tengerre, de félt az angol kormány a közép-ázsiai orosz terjeszkedéstől is, hiszen az veszedelmesen közeledett India felé. A Habsburg-monarchia viszont elsősorban a balkáni orosz terjeszkedéstől félt, hiszen ezt a területet többé-kevésbé saját hatalmi körzetének tekintette, maga is megpró-