Századok – 1977
Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III
198 FOLYÓIRATSZEMLE vezető szerepének visszaállítását célozta programjuk, amely a különböző reformok mellett egy jóval dinamikusabb, expanzióra törekvő külpolitika bevezetését is sürgette. Ez a csoport ügyesen nyergelte meg az amerikai közvéleményben a spanyolok kegyetlenkedései nyomán támadt háborús hangulatot, amelyet egyébként a Demokrata Párt is szított, hogy ezzel is növelje a köztársaság párti kormányzat nehézségeit. McKinley a kongresszus többségének és a közhangulat nyomására lépéseket tett a spanyol kormánynál, egyelőre arra törekedve, hogy a jóindulatú közvetítő szerepében az ügyeket a lehető legegyszerűbb megoldás1 felé terelje, amely az USA-ra a közvetítésen túl semmi felelősséget nem ró. Az események azonban úgy alakultak, hogy a háborút nem lehetett elkerülni. A spanyolok tehetetlensége, a Maine (amerikai hajó) felrobbanása a kubai kikötőben mind hozzájárult a háborús hangulat fokozódásához, és a hadüzenettel egyidejűleg megszavazott ún. Teller-féle módosítás elfogadásához. Ez felhatalmazta az USA-t, hogy Kuba felszabadításában fegyveresen is közreműködjék, anélkül azonban, hogy ezért a közreműködésért bármely árat szabna. A módosításnak ez a látszólag teljesen altruista jellege, amely már a korabeli európai politikai véleményt is gyanakvással töltötte el az USA tényleges szándékait illetően, a szerző szerint jól tükrözi az egyes amerikai politikai körök megosztottságát a kérdésben. Nem beszélve azokról, akik eleve a háború ellen voltak, nem volt egység az expanziós politikát követelők sorában sem, mert közöttük is voltak olyanok, akik ellenezték a területi hódításokat. A szerző mindezek alapján úgy látja, hogy a kubai háború kitörésében nem annyira az expanziós politikát szorgalmazó köröknek, mint a tömegek spontán felháborodásának volt szerepe, hangsúlyozva egyben, hogy a tömegek felháborodását egyesek ügyesen fel is használták, érdekeiknek megfelelően irányították. A kubai háború, mint ismeretes, nem annyira a Karib-tenger térségében, mint inkább a Távol-Keleten növelte az USA befolyását. Nem Kuba meghódítását eredményezte, hanem a Fülöpszigetekét. Az elkövetkezőkben a szerző azt vizsgálja, vajon a keleti hódítás a háború váratlan következménye volt-e, vagy már egy korábbi tervvel kell itt számolni, amelynek megvalósításához a háború teremtett alkalmat. A szerző véleménye szerint a történeti irodalomnak az az álláspontja, hogy az USA távol-keleti akciója teljesen a Karib-tenger térségében követett akció függvénye volt, korrekcióra szorul. Egyes amerikai üzleti körök és politikai képviselőik éppen ebben az időben kezdenek fokozottabb érdeklődést mutatni a kelet-ázsiai, főleg kínai piacok iránt, ahol az európai konkurrencia nem kevésbé veszélyeztette az amerikai érdekeket. A Fülöp-szigetek elsősorban stratégiai szempontból voltak jelentősek. A század közepétől, amióta az USA intenzívebb kereskedelmet folytatott a Távol-Kelettel, az amerikai flotta egyes egységei ezeken a vizeken tartózkodtak, de támaszpontjuk nem volt. A helyzet különösen akkor vált tarthatatlanná, amikor megindult a harc a különböző hatalmak között az ázsiai piacokért. Nem volt kétséges, hogy a tengerentúli expanzió olyan híve, mint T. Roosevelt, aki egyben a Tengerészeti Minisztérium helyettes vezetője is volt, nem fogja kihasználatlanul hagyni a jó alkalmat. T. Roosevelt ugyanis biztos volt abban, hogy a háború előtt-utóbb kitör az USA és Spanyolország között, és a háború megerősíti az USA távol-keleti pozícióit is. T. Rooseveltnek még a háború előtt sikerült keresztülvinnie, hogy az ázsiai hajóhad élére G. Dewey személyében olyan parancsnok kerüljön, aki egyetértett vele abban, hogy a spanyolországi háború esetén a csendes-óceáni amerikai flotta sem maradhat tétlen. A kubai háború kitörésével egyidőben ez az amerikai flotta is akcióba lépett, és a távolkeleti spanyol hajóhad megsemmisítésével megtette az előkészületeket a Fülöp-szigetek elfoglalására. A béketárgyalások megkezdésekor az amerikai kormány még nem határozott a szigetek sorsáról. A szigetek elfoglalását sürgető irányzatok azonban mind a kormányban, mind pedig azon kívül felerősödtek. Az annexiós politikának különösen azok között volt széles tábora, akik a távol-keleti, különösen a kínai kereskedelemben rendelkeztek érdekeltséggel. Ezek úgy tekintettek a Fülöp-szigetekre, mint a kínai piachoz vezető útra, amelyről az USA nem mondhat le, amikor az egyes európai nagyhatalmak és Japán között amúgyis éles harc folyt a kínai piac, egyenlőre még csak érdekszférák szerinti, felosztásáért. A Spanyolország felett aratott győzelem és a párizsi béketárgyalások elindították a vitát az imperializmusról, amely egészen az 1900. évi elnökválasztásokig az amerikai politikai élet központi témája volt. A háború kitörése után néhány nappal egy fiatal, az üzleti körökkel szoros kapcsolatot tartó republikánus politikus, A. J. Beveridge már megfogalmazta az imperialista tábor programját. Ez a prôgram a háború befejeztével már nem csak elméleti jelentőségű volt, hanem akcióprogramként is szolgált, amelynek megvalósításánál a befolyásos üzleti körök nagyrészére lehetett számítani, azokra is, akik pedig korábban háborúellenesek voltak. Ezek a körök a győzelem hatására megváltoztatták
