Századok – 1977

Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III

TÖRTÉNETI IRODALOM LÁSZLÓ GYULA: VÉRTESSZÖLLŐSTŐL PUSZTASZERIG (Budapest, Gondolat Könyvkiadó. 1974. 277 1.) Aligha van a magyar régészeti irodalomban hatékonyabb és ismertebb, tudományosan megírt, de a tudománynépszerűsítés nemes feladatát is vállaló - vállalni tudó - könyv a Honfoglaló magyar nép életénél, fnelyet harmincegynéhány éves fejjel írt meg László Gyula és amely az öldöklő világháború utolsó évében látott napvilágot. Azóta tanulmányok és könyvek garmadájával bizonyította idehaza és külföldön, hogy a sok időt és munkát igénylő részletkérdések megoldásában éppen úgy otthonosan mozog, mint az eredeti látásmódot, néha bizony - valljuk be nyíltan - képzeletet is igénylő összefoglalások megteremtésében. Mostani könyvében inkább az alcímet (Élet a Kárpátmedencében a magyar államalapításig) és annak is leginkább első szavát hangsúlyoznám. Ha valaki, úgy László Gyula tudja, hogy a régészeti leletek nem csupán rozsdás, hiányos, összetört tárgyak, hanem a valahai élet részei, néma tanúi. Megszólaltatásuk nem magátólértetődő, hanem komoly nekifeszülést, nem ritkán birkózást kíván, amelynek megvannak a maga nagyon is kötött szakmai fogásai, szabályai. Magával ragadó erőssége a könyvnek a hitelesség, a belülről való ábrázolás. Nem marad tárgya alatt, nem is kerül fölébe, egyszerűen azonosul vele. A megelevenítéshez a majd félévszázados gyakorló régészként szerzett tapasztalatain túl a nagy elődök összehordta eredményeket is felhasználja és értékesíti. Hatékonysága, mint többi műveinél, szemléletmódjából következik. Világosan látja és láttatja, amit el akar mondani. Kinyilatkoztatások (ha úgy tetszik: dogmák) helyett mindvégig a szemléleti nyitottság jellemző a könyvre. A bonyolultra érzékeny, az általánosításban egyszerűsítést gyam't és igyekszik elkerülni, hiszen minden vágya az egészet bemutatni. A történelem folyamatát nézi, ám mindig csak sűrűsödési pontjait vizsgálja igazán. A könyv majdnem felét kitevő őskori fejezetek inkább summázva közlik egy-egy korról az általános tudnivalókat. Csak időtálló következtetések kerültek a szövegbe s ha az eredményeket a saját szavaival mondja is el, mégis színtelenebb, néha egyenesen mechanikus ezek felsorolása, illetve az egyes lelőhelyek bemutatása (Az őskor középső szakasza). A nagy, alapvető társadalmi folyamatok érzékeltetése mellett mintha a sajátosan helyi viszonyokból következő eltérések hiányoznának. S néhol az utóbbi esztendők szakirodalmának ismerete is számonkérhető, bár ez adódhat a kézirat korai lezárásából is. Ezek a fejezetek azonban mindenképpen haloványabbak a későbbi korokéinál. Saját kutatásának számos eredményére az avaroktól támaszkodhatott a szerző és ez mondanivalójának súlyán is jól érződik. Hangja a honfoglaláshoz közeledve válik egyre közvetlenebbé s a magyarságról szólva lesz elevenné. A könyv szerzője számára a történelem a nemzeti tudat tükrét jelenti. A hajdani „célszerű szegényemberek"-ről szól és őhelyettük, akik már szólani nem tudnak. Könyve utolsó fejezetében a honfoglalásról és előzményeiről ír László Gyula. Lényegében azokat az eredményeket igyekszik egybemarkolni, amelyeket az utóbbi években szóban és írásban hirdetett a magyarok „kettős" honfoglalásáról. A szerző — s ebben nem áll teljesen egyedül, bár ellenzői is akadnak bőven - azt vallja, hogy a 670 táján a Kárpátok medencéjébe áramlott „késő avarok" voltaképpen velünk egy nyelvű magyarok. Néprajzi, embertani, forráskritikai, állattani, növényföldrajzi, művészettörténeti érvek tucatját vonja be, felmérések egymásba kapcsolódó láncolatával, vizsgálódása és bizonyító anyagának körébe. A megfogalmazás módjából önmagából is kitűnik, ha máshonnan nem tudnók, hogy László Gyula nem a csalhatatlan válaszadók, hanem az örök kérdezők közé tartozik. A kutatómunka az ismert vagy felbukkanó adatoknak, tényeknek úiból és