Századok – 1977

Történeti irodalom - Teatr v nacional’noj kul’ture sztran Central’noj i Jugo-Vosztocsnoj Evropü XVIII–XIX. vv. (Ism. Niederhauser Emil) 398/II

399 TÖRTÉNETI IRODALOM régiót nevezi meg, amelyek közül az elsőt mi inkább Közép-Kelet-Európának neveztük az utóbbi években, de az előszóban és az első, programadó tanulmányban egész Kelet-Európára érvényes jelenségnek mondják azt, hogy a színháznak a burzsoá nemzettéválás időszakában ezeken a területeken igen fontos hivatása volt. A könyv ennek a problematikának több oldalról való első megközelítését nyújtja. Mint már jeleztük, az elvi jellegű bevezető tanulmányban (A színház és a nemzeti kultúra. A probléma felvetéséhez) A. A. Gerskovics abból indul ki, hogy a kérdésfelvetés egész Kelet-Európára érvényes, pusztán gyakorlati (kutatásszervezési) okokból nem tértek ki az egyes szerzők az oroszországi fejlődés kérdéseire. A színház kérdését nem szűken, mint a kultúrtörténet egyik kérdését veti fel, hanem lényegesnek éppen azt tartja, hogy Kelet-Európában a nemzeti kérdés az újkortól kezdve igen fontos szerephez jutott, ennek a megvilágításához kívánnak hozzájárulni az egyes tanulmányok a színházi kultúra oldaláról. A tárgyalt két régiót a korszakban nagyjából a Habsburg-birodalommal és a török uralta Balkánnal azonosítja a szerző, hangsúlyozza az itteni színjátszás - amely éppenséggel nem marad el a nyugat-európai fejlődés mögött - nemzeti sajátosságait. A színháznak a nemzeti nyelv fejlődésében és a népek közti kapcsolatok ápolásában egyaránt igen nagy jelentősége volt. I. F. Belza (A nyugati szláv népek színházi kultúrája és a zene szerepe fejlődésében) korrekt áttekintést ad a színpadi zene fejlődéséről és a népdal elemeinek fokozatos behatolásáról. L. A. Szofronova (A felvilágosodáskori lengyel színház didaktikus funkciója) az iskolai és a hivatásos (mint a szerző nevezi - nemzeti) színjátszás egybevetésével mutatja ki az erkölcsi javító szándék nagy szerepét mindkettőben. Igen érdekes L. N. Tyitova tanulmánya (A színház és a cseh városi kultúra a 18. sz. végén), amely Miroslav Hroch kutatásai nyomán pontos számszerű elemzést ad a 18. sz. utolsó két évtizedében a színházzal kapcsolatban állók társadalmi állásáról, származásáról, és meggyőzően bizonyítja be a városi elem, ezen belül is az értelmiség jelentős számarányát. A város, elsősorban Prága maga is ösztönözte a színház fejlődését, de a színházi élet ugyancsak visszahatott az urbanizálódásra. Azt is jól megmutatja, hogy a színház a nemzeti és - a lengyelhez hasonlóan - az erkölcsjavító mozzanatot tartotta a maga lényegének, bizonyos értelemben utilitarista volt, ezért is nem született igazi nagy alkotás ebben a korszakban. A cseh színház későbbi fejlődését ábrázolja Ju. I. Ritcsik (A színház és a nemzeti öntudat. A Nemzeti Színház létrehozására irányuló cseh nemzeti hazafias mozgalom történetéből), 1848-tól 1883-ig, a második Nemzeti Színház felavatásáig mutatja be eseménytörténetileg a nemzeti közadakozás fejlődését, s mellékesen az addig működött ideiglenes színházak repertoárjára is kitér. A. A. Gerskovics (A magyar színházi kultúra demokratikus formái a 19. sz. első harmadában) nagy szakértelemmel mutatja be Kelemen László társulatától kezdve a színházi élet fejlődését, elsősorban a vándorszínészetét. A kötet egyéb tanulmányaihoz hasonlóan ő is kitér a műsor kérdéseire, utal a fordítások, ill. a külföldi darabok hazai környezetbe való átültetésének a kérdéseke, de ezen túlmenően az előadóművészet problémájára, a színjátszásra, stílusra is figyelemmel van. Α. V. Danyilova (A műkedvelő színháztól a hivatásos felé. A szerb, horvát és szlovén színház történetéhez) a szlovén, a horvát és a szerb színjátszás kezdeteit mutatja be nagyjából a 19. sz. derekáig, az egyes nemzeti színházak, vagy legalább is valamiféle állandó színtársulat megalakulásának időpontjáig. A szerb esetben ez természetesen zömmel az akkori Dél-Magyarországon, a Vajdaságban, a Bánátban és a Szerémségben kibontakozott vándorszínészetet jelenti, amely még Budáig és Pestig is eljutott. M. V. Fridman (A repertoár kialakulása a román színházban az 1830-as években) néhány erdélyi utalástól eltekintve, a két dunai fejedelemség, s elsősorban Bukarest és Ia$i színházi életét mutatja be, utal ennek görög előzményeire a fanarióta korszakban. A nyugati kortárs és korábbi drámairodalom hosszú időn keresztül görög fordítások közvetítésével került a román színházakba, a tárgyalt korszak végén viszont az orosz közvetítés is már jelentős szerephez jutott. M. Bradisztilova bolgár szerző (Az 1860-70-es évek bolgár színháza és a nemzeti felszabadító mozgalom) Dobri Vojnikov és Vaszil Drumev történeti drámáinak a sorsát elemzi, de kizárólag abból a szempontból, hogyan hatottak ezek a nemzeti mozgalom forradalmasodására. Végül T. A. Putyinceva (Az osztrák színház problémái a magyarok és a szlovákok színházával való kapcsolataiban, a 18. sz. vége-19. sz. eleje) valójában jóval korábbról, a barokk népi színjátszástól kezdve, a Hanswurst és Kasperl alakjának megjelenésétől kíséri figyelemmel a fejlődést a hangsúlyosan kiemelt Raimundig és Nestroyig, sőt még Grillparzer munkásságára is kitekint. A többi tanulmánytól