Századok – 1977
Tanulmányok - Gábori Miklós: Közép- és Kelet-Európa első benépesedése 11/I
16 GÁBORI MIKLÓS térbeli és civilizációs szinthez. Ha pedig ezeket a műveltségeket és változataikat a kronológiai megfigyelésekkel nagy területen sikerül egyeztetni, úgy az iparok morfológiai analízisénél, tagolásánál esetleg több - egyes történeti folyamatok ábrázolása is lehetséges. A nagy földrajzi területet átfogó vizsgálatoknak természetesen megvannak a nehézségei. Mindenekelőtt az, hogy a feldolgozás módszere, a kutatás és a publikációk szintje nem mindenütt egyforma. Ezért egyedül az irodalomra építeni lehetetlen - de a leletek és megfigyelések rendszerint nincsenek is teljes egészükben közölve. Munkánk alapját ezért elsősorban az adta, hogy a településeket és a leletanyagok túlnyomó részét témánk legnyugatibb határától a legkeletibb, ázsiai lehatároló területekig módunk volt közvetlenül tanulmányozni. Az autopszia jelentősége — éppen nagy területek viszonylatában - főleg az, hogy a kulturális, tipológiai jellegek, a rétegtani-kronológiai kérdések megítélése stb. hihetőleg egyenletes, azonos szemléletű lesz. Tehát ugyanaz az igény áll fenn, mint a neves francia kutató, F. Bordes rendszerének alkalmazásánál: a vizsgálatokat ugyanaz a kéz és szem végezze. A középső-paleolitikum általános jellemzésétől, úgy véljük, eltekinthetünk. Korbeli határait általában 150 000 és 30-40 000 év közé helyezzük - a területi és fejlődési eltérések miatt azonban szívesebben használjuk a geokronológiai-glaciológiai beosztás kereteit. Eszerint a középső-paleolitikum a Riss jégkorral kezdődik - folytatódik az utolsó, viszonylag meleg éghajlatú Riss—Würm interglaciálissal — majd az utolsó eljegesedés hosszú, bevezető szakasza, a korai Würm időszak következik. Utóbbi alatt még két rövidebb éghajlati kilengés, gyenge „inter-szakasz" figyelhető meg (Amersfoort és Brörup interstadiális) —, és végül befejeződik a Würm 1 maximumának, hideg-tetőzésének végén. Egyes kultúrák esetenként még tovább élnek. A természeti miliő tehát időben folyamatosan változik - változik földrajzi övezetenként is — és már itt érdemes felhívnunk a figyelmet arra, hogy a kultúrák „osztódása" szétágazása, egyben a szétrajzásuk nem a meleg interglaciálisban, hanem éppen a Würm lehűlő éghajlata és hideg-tetőzése alatt történt. A korszakot a kutatás hosszú ideig a Paleoanthropus, általánosságban a „neandervölgyi ember" idejének, kultúráját pedig egészen átfogóan a moustériennek tekintette. A középső-paleolitikum, mint gyűjtőfogalom, egyszerűen azonos volt a moustérien műveltséggel. Az utóbbi két évtized e két egyenlőségjellel szemben két, egymással valószínűleg párhuzamos antropológiai és archeológiai tényt ismert fel. Az egyik az, hogy a korszak embere a legritkább esetben volt „neandervölgyi" - a robusztus, generalizált (? ) embertípus. A Palaeoanthropus nagy körébe számos más és többségében gracilis, kiegyénült, a kis populációkban fellépő génsodródásnak megfelelően területileg specializálódott forma tartozott. A korszak vége felé határozott pre-rassz különbségek, azaz tájtípusok alakultak ki — az ember többségében már presapiens, ha ugyan már nem Homo sapiens.3 3 A Palaeoanthropus formakörébe (ez a „valódi" ősember) már több embertani típus tartozott. Egyik régies csoportja a Homo neanderthalensis King. A humán-evolúcióban azonban ez sem jelent egyenes genetikai vonalat - variációk és kombinációk sokaságából áll. A Palaeoanthropus fejlett, kiegyénült formáit nevezzük presapeinsnek - ezeket ismerjük a középső-paleolitikum végén - majd a Homo sapiens fossilis következik, aki fizikailag, antropológiailag azonos a mai emberrel (Felsőpaleolitikum). A Pelaeoanthropus és a H. sapiens között ma számos kutató nem is húz határvonalat,
