Századok – 1977
Folyóiratszemle - Garmiza; V. V.: A Direktórium és Kolcsak 1354/VI
1354 FOLYÓIRATSZEMLE építkezik Gimpelszon. 1918-ban pl. a VSzNH központi apparátusában 48%, a Cukoripari Központban 54% volt a régi szakemberek aránya, míg a termelésből jöttek 10%-ot tettek ki. A mai Gorkij és környéke fémipari üzemeinek vezetői között viszont 64% volt korábban munkás, a textilipar gyáraiban 57%. Ez utóbbi adatok alapján állapíthatta meg Lenin 1918 végén, hogy a proletariátus nemcsak ellenőrzi a termelést, de irányításából is cselekvően kiveszi a részét, munkások 10 ezrei kerültek vezető beosztásba. A legrészletesebb információt a VSzNH központi apparátusában 1920 végén végzett reprezentatív felmérés nyújtja. A 184 megkérdezett 26%-a volt 1917 előtt munkás, 35%-a magasan kvalifikált régi szakember, 15% középszintű végzettséggel rendelkezett, s 4-4% volt az egykori állami alkalmazottak, a tudományos munkát végzők, stb. részesedése. Az 1919 augusztusa és 1920 decembere közötti változások azt jelentették, hogy 20-ról 26%-ra nőtt a munkásvezetők aránya, 29-ről 35%-ra a régi, kvalifikált szakembereké, 22-ről 15%-ra csökkent a középszintűek, s 10%-ról süllyedt 4%-ra az egykori állami alkalmazottak aránya. A munkásvezetők aránya ágazatonként is különbözött. A textilipar gyáraiban 50% fölött, a fémipari üzemekben 40% körül alakult az arányuk, viszont a bányászatban, a vegyiparban 10% alatti mutatók vannak. 1920 után vált általánossá az egyszemélyi felelős vezetők rendszere. Ezek között is sok egykori munkást találhatunk. A papíripari üzemek igazgatóinak 82%-a származott közvetlenül a termelésből. Más ágazatoknál is 40-50% fölötti a mutató. Természetesen többségük, csaknem 70%, párttag volt. A gazdasági apparátusban érvényesített káderpolitika biztosította az új, elkötelezett vezetőréteg kialakulását, ami a szocialista építés lényeges feltételeit képezte. Isztorija SzSzSzR. 1977. 2 szám 3-16. L M. V. V. GARMIZA: A DIREKTÓRIUM ÉS KOLCSAK A szovjet hatalom oroszországi diadalútját, majd a külső és belső ellenforradalom erői ellen vívott hősies harcát kimerítően feldolgozta a történettudomány. Az egyre több eredményt felmutató Szibéria-kutatásra is érvényes ez a megállapítás. Az ellenforradalom erőinek szerveződése, belső helyzete, válsága azonban eddig nincs minden részletében feltárva. Ilyen, nem minden részletében tisztázott kérdés a Volgán túli, szibériai Direktórium helyzete a Kolcsak diktatúráját közvetlenül megelőző időszakban. Szerzőnk azért is választotta a Direktórium történetét, mert véleménye szerint jól illusztrálja, hogy az 1917-es oroszországi forradalmak s a folytatásukat jelentő polgárháború végső soron csak két alternatívát - bolsevik szovjethatalom, illetve burzsoá monarchikus ellenforradalom -kínált, harmadik lehetőség nem volt, a kispolgári „demokratikus", „szocialista" erők tehát válaszút elé kerültek, mert önálló perspektívával nem rendelkeztek. Ezzel szemben az eszerek 1918-ban is, majd később memoáqaikban is magukat és politikai szövetségeseiket harmadik erőnek tekintették, amely szerintük önálló tényezője volt az orosz társadalmi- politikai küzdelmeknek 1917-1920 között. 1918 első felében, az Alkot mányozó Gyűlés szétkergetése után, a külső és belső ellenforradalom fellépésével a Volgán túl és Szibériában sorra alakultak a különféle kormányok és bizottságok. Közös vonásuk a bolsevikellenesség volt. Sokféleségük tükrözte a szovjethatalom ellenfeleinek társadalmi és politikai heterogenitását, megosztottságát, amelyet helyi tényezők tovább színeztek. Különböző monarchista, burzsoá politikai tényezők mellett a legaktívabbak az eszerek voltak. A szétkergetett Alkotmányozó Gyűlés eszer képviselőiből szerveződött „Az Alkotmányozó Gyűlés tagjainak Bizottsága", amely Ufában, Jekatyerinburgban (ma Szverdlovszk) rendelkezett befolyással. A „Nyugat-Szibériai Bizottság" a kispolgári demokrácia és a kadetok helyi erőit képviselte. A „Szibériai Területi Duma" a helyi burzsoázia tömörülése volt. A különböző bolsevik-ellenes ercfc összefogásának igényével alakult meg 1918 július-augusztusa folyamán az „Autonóm Szibéria Ideiglenes Kormánya". Monarchista katonatisztek, a burzsoázia képviselői és a jobboldali kispolgári demokraták játszottak benne vezető szerepet. A szovjethatalom ellenfeleinek ez a tömörülési kísérlete sem bizonyult eredményesnek. A kudarc egyik oka a társadalmi, politikai és regionális megosztottság, a másik a szovjet hatalom térhódítása volt.
