Századok – 1977

Történeti irodalom - Santarelli; Enzo: Fasizmus és újfasizmus (Ism. Ormos Mária) 1338/VI

1339 TÖRTÉNETI IRODALOM Nem ismeret-közlésre, s még kevésbé ismeretterjesztésre született e könyv. Santarelli az olasz fasizmus egyes kérdéseit, mindenekelőtt a kialakulásával és fejlődésével kapcsolatos ideológiai problémáit (futurizmus, imperializmus, kolonializmus, korporativizmus) analizálja, s elemzi Gramsci nézeteit a korai fasizmusról. Utolsó cikke az olasz újfasizmus néhány aspektusát veti fel. Miként az olasz marxista irodalom legjobb hagyományai, az ő tanulmányai is mentesek minden vulgarizálástól és minden moralizálástól. Abból indul ki, hogy a fasizmus kutatásában, minden már elért eredmény ellenére, „a legfontosabb problémák megoldása a jövő feladata". Fasizmus és üjfasizmus viszonyát dialektikusan közelíti meg. Jelzi, hogy ,,a fasizmus mint államforma egy bizonyos korszak után elbukott, 1945-ben pedig társadalmi és ideológiai téren bekövetkezett a nemzetközi fasizmus válsága és széthullása". Másfelől azonban hangsúlyozza, hogy a fasiszta mozgalmak mindenkor igyekeznek harcos, diktatórikus és népies válasz adására a burzsoá demokráciák eszmei és intézményi válságával kapcsolatban. Ugy véli, hogy miközben a fasizmus klasszikus szakasza lezárult, az újfasizmus továbbra is táplálkozni tud egyrészt a fasiszta hagyományokból, másrészt a „kapitalista demokrácia" ellentmondásaiból. Módszertani szempontból Santarelli hangsúlyozza, hogy a fasizmus és újfasizmus meghatározására irányuló erőfeszítések középpontjába a struktúrák elemzését kell helyezni mind a mozgalmak, mind az államrendszerek esetében. A fentiek Santarelli legfontosabb közelítési elvei mind általában a fasizmus problematikáját, mind a tanulmánykötetben érintett konkrét kérdéseket illetően. A futurizmust a szerző nem egyszerűen a fasizmus egyik előfutáraként kezeli, hanem rámutat arra, hogy ez a valójában európai jelentőségű áramlat részben előzményét, részben következményét jelentette a modern városi technikai civilizáció kialakulásának. Modernizáló, a tőke ,leghaladóbb" szárnyára támaszkodó, s ebből következően dinamikus jelenség volt. Kihívást jelentett a konzervatív burzsoáziával, a parasztsággal szemben, mind pedig az egyensúlyra törekvő Giolitti-féle politikával szemben. Ugyanakkor azonban Marinetti és köre inkább felforgató és anarchista volt, mintsem forradalmi, 1910-től kezdve pedig érezhetően tolódott a nacionalizmus irányába. Ettől kezdve alakult ki a politikai futurizmus, középpontjában az olasz imperializmussal. Bármennyire megtartotta is a mozgalom külső dinamikus formáit, tartalmilag mindinkább jobbra tolódott, s ez tette lehetővé, hogy a „cselekvő" futurizmus képviselői a rohamosztagokban összetalálkozzanak Mussolini feketeingeseivel. Az avantgarde-ok avantgarde-ja ellenforradalmi hátvéddé, s egyúttal a fasizmus úttörő csoportjává vált. A futurizmus legjelentősebb képviselője, Marinetti már 1909-től felvázolta a fasiszta mozgalom körvonalait. Következő cikkével kapcsolatban, mely Mussolini imperializmusával foglalkozik, elsősorban a szerző történetiségét kell kiemelnünk. Nem az eredményből indul ki, hanem az utat követi, melyen Mussolini, a volt szocialista, — múltjából egy adag idealizmust és pragmatizmust magával hozva -, alapvető nacionalista hajlandóságai és a tőkével kialakuló mind erősebb kapcsolatai révén eljut az olasz nagyhatalmi imperializmus képviseletéig. Odáig, hogy a fasizmus végül is az olasz imperializmus adott ciklusának csúcspontjává válik. Az etiópiai háborúvdl kapcsolatban Santarelli mindenek előtt a kutatások és feldolgozások többsége esetében egy bizonyos szemléleti torzulásra mutat rá, amennyiben