Századok – 1977

Történeti irodalom - Santarelli; Enzo: Fasizmus és újfasizmus (Ism. Ormos Mária) 1338/VI

1340 TÖRTÉNETI IRODALOM hangsúlyozza, hogy a szokásos „anakronisztikus" jelző alkalmazása nem jelenti a kérdés elintézését. El kellene jutni a mélyebb összefüggésekig, mind az utolsó olasz nagybirodalmi kolonizálás okai, összetevői, mind a háború kihatásai tekintetében. Az utóbbiak között nemcsak a háború afrikai reakciójára gondol, hanem az olasz fasiszta ideológiára gyakorolt hatásaira, továbbá a nagypolitikában miatta bekövetkező változásokra (a nemzetközi kompromisszum kialakítása az etióp kérdésben és az egyensúlyi helyzet felborulása Európában). A korporációs folyamatot Santarelli nem a gazdaságpolitika szemszögéből vizsgálja, hanem mint teóriát, s mint társadalmi jelenséget. Megállapítja, hogy eredete szétágazó, amennyiben merít a szindikalista ideológiából, a nacionalizmus gazdasági és társadalmi törekvéseiből, a keresztényszocialista tézisekből, sőt a „tőkés belátásra" apelláló liberális felfogásból is. Mindemellett, — mutat rá a szerző, — vizsgálatánál figyelembe kell venni a fent jelzett áramlatokon keresztül közvetített tényleges gazdasági és társadalmi indítékokat. A továbbiak során viszont azt elemzi, miként határozta meg a konkrét olasz esetben a korporációs mozgalmat az olasz fasizmus fő célja: mindennemű osztályellenállás felszámolása. Végül rámutat arra, hogy hasonló cél bujkál az olasz állami monopolkapitalizmus korporációs „kacérkodásai" mögött. „Még a legszorosabban bepólyált gyerek is fejlődik és növekszik", — talán ez a Gramscitól vett idézet fejezi ki a legpontosabban — és a legrövidebben — Santarelli nézetét a diktatúra és a gazdasági racionalizálás viszonyáról. A tőkés termelés objektív érdeke a termelés kiterjesztése, a nemzetgazdaság egységének megteremtése, a termelés racionalizálása; másként szólva az olasz tőkés gazdaságnak túl kellett lépnie a gazdasági liberalizmuson. A tőkésekben élt erre a törekvés, s a fasiszta diktatúra a maga korporációs programmjával a legfontosabb kérdésekben segítségükre sietett, hogy e törekvést megvalósíthassák. Biztosította a cselekvési szabadságot az üzemen belül, erőfölényt és kiváltságos helyzetet teremtett a tőke számára az osztályviszonyok szférájában. A korporációs utópia és a tőkés magánvállalkozás törekvései tehát ezen a fronton összetalálkozhattak. Oly módon azonban, hogy a megvalósuló gazdaság-szervezési formában az államnak jutó megnövekedett szerep a fasiszta diktatúra megerősödésének forrásává vált. A gazdaság tehát racionalizálása során és címén olyan szoros „pólyát" kapott, ami miatt — úgy tűnik — a mindenképpen aktuális gazdasági átszervezésért ebben a formában a társadalom aránytalanul nagy áldozatokra kényszerült. A fasizmust ugyan — állapítja meg Santarelli — nem lehet egészében a gazdasági pangás időszakának tekinteni (1922—25-ben, ill. 1935-től kezdve erőteljes fejlődés volt), de nem tekinthető a fasizmus egyszerű modernizálási kísérletnek sem. „A tőkés racionalizálás és a korporációs politika közötti kompromisszum tehát — szűri le a következtetést a szerző — nem azonosítható a gazdasági fejlődés ellentétével, hanem egy olyan folyamat legjellemzőbb vonása, amelyben a fasizmus és a kapitalizmus — széleskörű érdekszövetségben — felváltva villantják fel arcukat." Az ,Antonio Gramsci és a fasizmus" c. cikk, amelyben Gramscinak az olasz fasizmusról szóló fejtegetéseit, megjegyzéseit elemzi a szerző, elsősorban két szempontból szolgál hasznos útmutatással azoknak, akik Gramsci életművével foglalkoznak. Világossá teszi a cikk - bizonyos mértékig kimondatlanul -, hogy Gramsci a fasizmus problémájával összefüggő önálló elemzés formájában nem foglalkozott ugyan, gyakorlatilag mégis csaknem mindig ezzel foglalkozott. így tehát, ha felfogását e kérdéskomplexumra vonat-