Századok – 1977

Tanulmányok - Gábori Miklós: Közép- és Kelet-Európa első benépesedése 11/I

KÖZÉP- ÉS KELET-EUROPA DENÉPESEDÉSE 13 kérdéseit egyedül az archeológia módszereivel oldja meg. A tudományterület fejlődésében — metodikai, de szemléleti szempontból is — ezt tartjuk a legfontosabb eredménynek. A korszak régészeti kutatása ma teljesen elképzelhetetlen a geológia, a geomorfológia, a fejlett rétegtani-mikrosztratigráfiai módszerek sokféle fajtája, a talajtani irányú kémiai—fizikai vizsgálatok sora, a sokoldalú és rendkívül kifinomult klimatológiai, állattani, növénytani vizsgálatok, a radiokarbon, újabban a kálium-argon, thorium-uránium mérések stb., és még hosszan sorolhatnánk, tehát: a természettudományok szoros együttműködése nélkül. A természettudományoknak megvannak az erre a korszakra specializált ágai — ezek az elmúlt évtizedekben rendkívül gyorsan fejlődtek, újabb és újabb irányaik alakultak ki — és ez közvetlenül kihatott a régészet módszereire is, amely közben szintén új utakat keresett és talált magának. Az új és még újabb lehetőségek, irányok, a lépéstartás kölcsönösen hatott a fejlődésre. A komplexitás, amely ma a legtöbb tudományterületen olyan szívesen használt szó — sajnos inkább csak szó — itt valóban mindennapi gyakorlattá vált. A természettudományok és a régészet módszerei összenőttek, és előfordulhat, hogy a régész hozzá sem nyúl a földből előkerülő, a kultúrát meghatározó leletekhez, amíg sztratigráfiai helyzetüket nem ismeri. Ez az összefonódás szükségszerűen történt. Az időbeli távolsággal, mint említettük, egyre csökken a ránk maradó, értékelhető leletanyag mennyisége, amelyből az egykori életet rekonstruálni tudjuk. Gazdaságtörténeti kérdésekben pl. meg sem szólalhatunk a biológiai miliő ismerete vagy a zoológia, a paleontológia, a vegetációtörténet egzakt adatai nélkül. Másrészt, s ez még fontosabb, minden történeti tudomány gerince az időskála, és ez — a kormeghatározás — ebben az időbeli távolságban a természettudományok nélkül már egyáltalán nem oldható meg. Az ősember korának régészete egyszerűen rájött arra, hogy az osztályozó-rendszerező tipomorfológia — régészeti tárgyak formajegyeinek meghatározása — önmagában nem alkalmas történeti sorok (korrend, eseményrend) felállítására, - és arra is, hogy a szerszámok fejlődése, a tipogenezis, nem okvetlenül párhuzamos a kultúrák „filogenezisével". Ezzel a paleolitikum kutatása módszereivel jórészt el is szakadt a későbbi korszakokat vizsgáló régészettől. Ugyanakkor megtartotta, sőt erősen továbbfejlesztette történettudományi feladatait is, amelyeket a maga sajátos, archeológiai módszereivel old meg. Hogy csak néhányat említsünk: a szerszámok kialakulása, „taxonómiai" meghatározásuk, tipológiai-technológiai fejlődésmenetük; az egyes kultúrák vagy azokon belüli csoportok körülhatárolása; az egyes műveltségi körök, változatok vagy éppen csak egyes települések egymással való konkrét kapcsolata — térben és időben; esetleges egymásból való kialakulásuk, genetikájuk, kölcsönhatásaik; vagy pl. a paleoetnográfia, amelynek célja egy-egy emberi közösség, etnikum életének közvetlen megismerése — tehát végső s.oron társadalomtörténethez vezet. Az utóbbi években pl. világviszonylatban feltűnően előtérbe került a paleo-ökológia — a természeti, gazdasági miliő, a lakás, a táplálkozás, az életforma vizsgálata —, amelynek egyes gyakorlati, egzakt vizsgálati módszerei még akkor is meglepőek, amikor a magyar kutatás ezen a téren valóban úttörő eredményekkel jelentkezik. — Ahogyan tehát a leíró földtan eljutott a mikrosztratigráfiáig, ugyanúgy a paleolitikum kutatása is kifejlesztette a saját finomító módszereit. Talán megengedhető, hogy egy nagyon leegyszerűsített példával mutassuk be a természettudományi és a régészeti módszerek viszonyát.