Századok – 1977

Történeti irodalom - Obscsesztvo i goszudarsztvo feudal’noj Rosszii. Szbornik sztatej posztvjacsennüj 70-letiju akademika L’va Vladimirovicsa Cserepnina (Ism. Niederhauser Emil) 1316/VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1317 méltóságokat, és megállapítja számuk állandó növekedését: a század elején még 20—30 embert sorolnak fel, akik elkísérik az uralkodót a hadjáratba, ill. otthon maradnak az ügyek intézésére, a század végére már 100—200 főre nő meg a méltóságviselők sora. A. M. Szaharov a „gorod" terminus 16. századi értelmét vizsgálva úgy látja, hogy eredeti jelentése szerint erődített helyet jelöl, ill. az erődítésen belüli területet (az ott lakókkal), de jelentheti az erődítményen kívüli települést (a poszadot) is. A gorozsanye kifejezés általában az összes lakosra vonatkozik. A gorod tehát nem jelent okvetlenül a szó társadalmi értelmében vett várost, értelmezése mindig a szövegkörnyezettől függ. A. A. Preobrazsenszkij az osztályok és rendek fejlődését veszi vizsgálat alá a 17—18. századi Oroszországban. A nemességen belüli változások a feudális uralkodó osztály konszolidációja irányába mutatnak, de ezt a rendi alakulást polgárok nemesítése és a nemesek polgári foglalkozása módosítja. A parasztság vonatkozásában a röghözkötés és (az iparűző jobbágyok, katonák, állami parasztok révén) a személyi szabadság felé irányuló tendencia tapintható ki. A két alapvető osztályon belüli változások arra mutatnak, hogy a fejlődés már túllépett a rendi kereteken. P. G. Rindzjunszkij az 1775-ös adóreform városi vonatkozásait tárgyalja. Egy korabeli kimutatás 24562 fő és 402 család kereskedőt sorol fel, ezek 47,2%-a a moszkvai és a szmolenszki kormányzóságban élt. A konzervatív reform a régi városi elemet akarta támogatni, de nem volt sikeres, a kereskedő réteget nem különítette el pontosan az egyéb városi rétegektől. A parasztoknak a városba való beáramlását igyekezett megakadályozni. Je. I. Druzsinyina a hadilevéltárban megtalált új, eddig ismeretlen forrásanyag alapján kimutatja, hogy a jekatyerinoszlavi állami posztómanufaktúra, amelyet 1786-ban alapítottak, nemcsak rövid ideig működött, mint eddig hitték, hanem 1804-ben a hadügyminisztérium ügykörébe került. Az 1820-as években már kezdett gyárrá átalakulni, eredményesen működött, de az 1830-as években már itt is érződött a kényszermunkára alapozott állami ipar válsága, 1836-ban meg is szüntették az üzemet. V. A. Alekszandrov sok helyi forrást felhasználva mutatja be, hogyan működött a nagybirtokokon az obscsina a 18. században és a 19. század elején, mint a munkát beosztó és közigazgatási funkciókat ellátó szerv. A második kérdéscsoporton belül A. L. Horoskevics az államiság kérdésének a központosítás korában a publicisztikában való jelentkezését vizsgálja. Európai összevetés alapján humanista befolyást mutat ki abban, hogy a dinasztia porosz vagy vaijág ősöket keres (amivel a balti igényeket tudja alátámasztani), később pedig az orosz—svéd viszony kedvezőtlen alakulása miatt a normann államalapítás ellen lép fel a hivatalos felfogás. I. Sz. Csicsurov az uralkodó osztály ideológiáját a 15. század végén és a 16. század során a nyugaton is példaképnek tekintett Nagy Konstantin császár értékelésén illusztrálja. Az egyházi birtokot védelmező Joszif Volockij éppen az egyházi birtok alapítóját látja benne, a nagybirtokos egyházzal szemben kritikus Makszim Grek kétségbevonja Konstantin paradigmatikus voltát. IV. Ivánt pozitívan értékeli, s utána már hanyatlást lát, mert Konstantin felosztotta a birodalmat fiai közt. Kurbszkij viszont megint igen kritikus Konstantinnal szemben. Az értékelések mögött az is meghúzódik, vajon a bizánci vagy nyugat-európai hagyományhoz kapcsolódnak. M. Je. Bicskova a 15. század végén és a 16. század első negyedében a moszkvai államban készült litván nagyfejedelmi családfákat vizsgálja. Ezek állami megbízásból, politikai célzattal készültek, kimutatták Gedimin fejedelem nem nemesi származását, s hangsúlyozták a litván dinasztia kapcsolatait orosz fejedelmekkel, ill. orosz fennhatóság alá került mellékágait (Belszkij, Msztyiszlavszkij,