Századok – 1977

Tanulmányok - Vass Henrik: A Nagy Októberi szocialista forradalom jelentősége és nemzetközi érvénye 1107/VI

1116 VASS HENRIK fegyveres felkelés útján. De egyben azt is számtalanszor hangsúlyozta, hogy a proletárdiktatúrának nem az erőszak a lényege, hanem a társadalom megszervezése, a fejlődés feltételeinek megteremtése. A hatalomra jutott munkásosztály — mint azt a történelmi példák is bizonyították — csak annyiban és akkor alkalmazza az erőszakot, amennyiben az osztályellenség erre rákényszeríti. Mindez korántsem jelenti azt, hogy a leninizmus abszolutizálja és formálisan fogja fel a többségi elvet. Lenin tudatában volt annak, hogy mezőgazdaságilag elmaradott, iparilag kevésbé fejlett országokban (ilyen volt a cári Oroszország is) az ipari proletariátus az egész népességnek csak kisebbsége lehet és világosan látta, hogy az ipari proletariátus egésze sem áll a politikai fejlődésnek azon a fokán, amelyet saját osztályérdekei megkövetelnek. Ezért azt vallotta, hogy: 1. Léteznek objektív proletár osztályérdekek még akkor is, ha a munkásság jelentős része — esetenként többsége — ezeket nem minden esetben ismeri fel. 2.Érdekazonosság áll fenn — legalábbis hosszabb történeti távon — a munkásosztály érdekei és a dolgozó nép egészének érdekei között. Ez az utóbbi felismerés a lenini szövetségi politika alapja, amelynek történetileg legfontosabb eleme a munkás-paraszt szövetség elmélete és gyakorlati megvalósítása. Természetesen jelenleg azokban az országokban — fejlett tőkésországokról van szó —, amelyekben az ipari fejlődés előrehaladt, a hagyományos értelemben vett parasztság jelentős részben megszűnt, már nem a parasztkérdés, hanem az alkalmazotti rétegek, a „középosztály" kérdése a döntő. Viszont a fejlődő országokban a parasztkérdésnek továbbra is igen nagy jelentősége van. A kérdést tehát konkrétan kell vizsgálni. A munkáshatalom számára igen veszélyes következményei vannak mind a szövetségi kötelékek meglazulásának, mind a párt és a munkásosztály közötti kapcsolatok megromlásának. Csak utalásszerűén említhetjük itt, mint talán a legjellemzőbbet a magyarországi helyzet alakulását 1949-1956 között. Ugyancsak tanulságos a lenini többségi elv és tömegpolitikai gondolkodás szemszögéből az ellenforradalom leverését követő konszolidációs időszak. A többség megnyeréséért folytatott küzdelem nem jelenti azt, hogy a marxizmus-leninizmus abszolutizálja a többségi elvet .Ellenkezőleg: tudatában van annak, hogy a munkásosztály egyrészét is befolyásolják retrográd nézetek, létezik hamis tudat is, és arra az álláspontra helyezkedik, hogy esetenként a forradalmi kisebbségnek van igaza, és e kisebbségnek kötelessége, hogy igazát érvényesítse - s minthogy ennek az objektív alapjai megvannak — többségi igazsággá tegye. Kádár Jánosnak 1957 elején, nagyon nehéz körülmények között elhangzott és úgy véljük, mindmáig érvényes szavai szerint: nem az a jó vezető, aki a tömegek hangulata szerint cselekszik, hanem az, aki a tömegek érdekeiből indul ki. Lehet átmeneti eredményt elérni az előbbi alapján is, de a tömegek azt a vezetőt fogják tisztelni és követni — beleértve a pártot is —, aki nem úszik az árral, hanem a nép valóságos érdekei mellett áll ki, s jelöli meg a dolgozók előtt álló feladatokat. Az MSzMP húsz esztendős fejlődése bebizonyította ezen szilárd elvi alapon nyugvó politikai megfontolás igazát. Az ellenforradalom után szívós politikai és ideológiai munkára volt szükség, hogy a tömegek — saját tapasztalataik alapján — e politika helyességéről meggyőződjenek és annak aktív támogatóivá váljanak. Ennek egyik alapvető eleme ma is: a párt lenini szövetségi politikája. A szövetségi politika alapkérdése — a mi viszonyaink között — a munkásosztály és a termelőszövetkezeti parasztság, a számszerűen gyorsan fejlődő szellemi foglalko-