Századok – 1977

Folyóiratszemle - Gyementev; I. P.: A háború utáni amerikai történetírás főbb irányzata és iskolái 1092/V

FOLYÓIRATSZEMLE 1093 irányzatok, jelentkezett az ipari társadalom és a konvergencia elmélete. A történetírás fellélegzése társadalmi és ideológiai jelentó'ségének fokozódásával járt együtt, ami elősegítette az intézményhálózat és a szakember bázis kiszélesedését. Jellemző tényként említi a cikk, hogy száz körül van a Szovjetunióval foglalkozó intézmények száma. A szerző összefoglalja az újabb elméleti és módszertani jelenségeket. A klasszikus pozitivizmus bírálatát jellemző irányzatnak tartja, amely eklektikus eszmei bázisra épít. Az újkantiánizmus, a hagyományosan amerikai pragmatizmus, az egzisztencializmus és a behaviorizmus szubjektív idealizmussal párosuló elemeit sorolja fel. A „Theory and Practice in Historical Study" (New York 1946.) c. gyűjteményes kiadványra utal Gyementyev, valamint Ch. A. Beard nevét említi, aki elsőként lépett fel a fenti eszmei alapon a pozitivizmus ellen, egyúttal a marxista felfogást is támadva. Hasonlóan értékeli O. Handlin: Chance of Destiny. Turning Points in American History (Boston, 1969) c. monográfiáját, amely eltúlozta az intuíció, a szubjektív tényezők és a véletlenek szerepét. Hatott a prezentista történetfelfogás, több munkában tükröződött A. Toynbee ciklikus elméletének hatása és Rostow kapitalizmus apológiája is elteijedt. A háború utáni évtized uralkodó irányzata volt az ún. „consensus" felfogás. Eszerint az amerikai társadalmat történeti fejlődése során a konfliktustól való mentesség jellemezte, s ez adja az USA történetének sajátszerűségét. R. Hofstadter: The American Political Traditon (New York 1948) c. könyve jelentette az irányzat alapvetését, amely az 1960-as évtizedig ránehezedett az amerikai polgári történet kutatásra. 1968-ban maga Hofstadter fogalmazta meg a „consensus" koncepció fogyatékosságait. Nem teszi lehetővé a Függetlenségi Háború radikális mozgató erőinek a megragadását, s kívül esnek horizontján a faji, etnikai és vallási kérdések. A nyelvtudomány, a szociológia, a matematikai módszerek fejlődése, elterjedése lendületet adott az interdiszciplináris kutatásoknak, amelyek megingatták a régi felfogások talaját. A háború utáni amerikai történetírás egyik uralkodó iskolája a neokonzervativizmus jegyében működött. Egyesek az USA egész történetének átértékelése igényével léptek fel, (D. Boorstin, R. Brown, L. Hartz) de elsősorban a gyarmati korszak, a Függetlenségi Háború kora foglalkoztatta őket, amelyet az amerikai nemzeti egység formálódása szempontjából alapvetőnek tartottak. Alkalmazták a komparatisztikát, új eredményekre jutottak a kultúra történetének kutatásában. Egyes képviselőik -J. Randall, A. Crawen -, szerint az USA társadalmának arculatát a középosztályok túlsúlya jellemzi, ez demokratikussá teszi a gazdasági tevékenységet, ami a politikai demokratizmus alapja, s ebben rejlik az USA fejlődésének sajátszerűsége. A társadalmi konfliktusokat azonban figyelmen kívül hagyták, a polgárháború jelentőségét lebecsülték. Nem Észak és Dél társadalmi berendezkedésének különbözőségében jelölték meg az ellentétek forrását, hanem az alkotmányosság, a morál és az ideológia eltérő voltában. Megítélésük szerint a rabszolgakérdést az evolúciós fejlődés megoldotta volna. A polgáháborút szerintük Lincoln türelmetlen politikája eredményezte. A neokonzervatív irányzat egyik áramlata az ún. „business history" iskola. A nagy monopóliumok történetét kutatták, híres vállakozó dinasztiák biográfiáját készítették el. A második világháború után megnőtt az igény az üyen jellegű munkák iránt, amelyeknek szerzői (F. Hayek, A. Nevins) a nagyvállakozókat az amerikai fejlődés hajtóerejeként értékelték. Kezdetben az individualizmust idealizálták, újabban a munkásság érdekeivel érvelnek a tőkés vállalkozások mellett. A neoliberális irányzat elismeri az amerikai társadalom belső megosztottságát, de a középosztályokra építő állami reformpolitikát a konfliktusokat megoldó tényezőként értékeli. R. Hofstadter a legjelentősebb képviselőjük, aki kutatta a századforuló viharos gazdasági fejlődését, foglalkozott a középrétegek átalakulásával, vizsgálta a társadalom-pszichológiai jelenségeket. A. M. Schlesinger munkáiban tükröződött H. Toynbee felfogása, amennyiben a reformok és a konzervatív konszolidáció korszakainak váltakozásaként ábrázolta az Államok történetét. A neoliberális irányzat hagyományosan élénk érdeklődést mutat a munkásmozgalom történetének kérdései iránt. Az 1930-as években az ún. Wisconsin iskola követői a szakszervezetek és a vállalkozók egyezkedését, megegyezéseit állították előtérbe, ami ezen kívül esett, azt anomáliának tekintették, figyelmen kívül hagyták. Az 1960-as években az érdeklődés (elsősorban I. Bernstein és W. Calenson kutatásai) a munkakörülmények, az osztály fellépései és a kormány munkáspolitikája felé irányultak. Ez utóbbin belül a Roosevelt-éra intézkedéseit idealizálták, az állam osztályok-felettiségét bizonygatták, és eltúlozták a megegyezésre kész nagy szakszervezetek szerepét. Igaz funkciójukat nem szűkítették gazdasági, szociális problémákra, sőt társadalmi és politikai felelősségüket is hangsúlyozták, de reformista, opportunista szellem-