Századok – 1977
Folyóiratszemle - Gyementev; I. P.: A háború utáni amerikai történetírás főbb irányzata és iskolái 1092/V
1092 FOLYÓIRATSZEMLE különösen történészprofesszorának, Lord Actonnak tudása és optimizmusa hatott rá. Történészpályájának kezdetétől fogva tudatosan vállalta a nagy rokon, Macaulay által alapított whig történészszemlélet szellemét: a hitet a haladásban, az alkotmányos-parlamentáris kormányzásban, a szabadon nevelt értelmiségben. Már első munkáiban megnyilvánulnak azok a nézetei, amelyek a „céhbeli" történészek kritikáját kiváltották. Trevelyan a történelmet legalább annyira tartja művészetnek is, mint amennyire tudománynak. Nem szabad elhanyagolni a történeti munkák irodalmi kidolgozását - mondja. Az új ismeretek szerzésében pedig a dolgok megérzése sokszor fontosabb lehet, mint az adatszerű megismerés. Egyik későbbi munkájában arra bíztatja történész-kortársait, hogy igyekezzenek beilleszkedni az elmúlt korszakok emberének gondolkodásába. Ugy kell szemlélnünk a múltat, ahogyan a kortárs látta, s nem ahogyan az utókor. S ebben a szemléleti azonosulásban - szerinte - még az elfogultság sem lehet bűn. Kell a téma, a főhős szeretete, anélkül a pártatlan, érzelemnélküli történész a szárnyas Pegazus helyett csak siralmas gebén találja magát. Saját munkái - amelyek persze valóban nem minden részletükben állják a mai kritikát - éppen irodalmi vénájukkal, olvasmányosságukkal, a múlt iránti szeretetükkel váltották ki az olvasó közönség szimpátiáját. Élénk példája lehet ennek az „Anglia a Stuartok alatt" (1904), amely egy Anglia-történeti sorozat számára készült, s-a történészek kritikája ellenére - a sorozat legnépszerűbb darabjává válva végül messze túlélte a többi darabot s 23 kiadást ért meg. Sok kritikát váltott ki Trevelyan aktualizáló, a régmúlt eseményekhez minduntalan modern párhuzamot kereső ábrázolási módszere is. Nem idegenkedett saját kora eseményeinek értékelésétől sem, bár a kortörténetet nem tartotta specialitásának. Örömmel fogadta az 1905-i oroszországi forradalmat és az 1917 februárit is, de nem jutott túl a polgári demokrácia igenlésén, félt a „bolsevizmustól", de szembe fordult a fasizmussal. 1933-tól a fizikus Lord Rutherforddal együtt szorgalmazta a hitleri Németországból elűzött zsidó és náciellenes egyetemi oktatók angliai befogadását és álláshoz juttatását. Megmaradva hagyományos meggyőződésénél fokozta próbálkozásait, hogy a kiábrándult liberálisokat felrázza. 1935-ben különleges alkalma nyílt arra, hogy a whig történelemszemléletet hivatalos véleménnyé emelje: megbízást kapott, hogy V. György ezüstjubileumára a királynak beszédet írjon. A parlament két háza előtt elhangzott beszéd a parlamentarizmus apoteózisa. Élete csúcspontját cambridgei professzorsága (1927-1940) jelentette. Szemlélete új színt vitt az oktatásba, ha pedagógiailag nem is mindig a legkívánatosabbat. Emlékezetes marad az a véleménye, amely szeriht történésznek születni kell. Ahogyan vele a whig történetszemlélet az előcsarnokból az előadóterembe került, úgy mérséklődött annak vitatkozó szelleme, s hatotta át az akadémikus légkör. Ekkor született legnépszerűbb munkája is, az .Angol társadalomtörténet". Bár 1940-ben életkora miatt (65 éves) kellett visszavonulnia a katedráról, a háború, Churchill miniszterelnöksége nézeteinek egyértelmű visszaszorulását, Trevelyan passzivitásba kényszerülését eredményezte, ahonnan igazán később sem tudott kitörni. (The American Historical Review 1976/1. sz. 66-97) B. J. I. P. Gyementyev: A háború utáni amerikai történetírás főbb irányzatai és iskolái A szovjet kutatók újabban igen sokrétűen elemzik az amerikai történetírást. Gyűjteményes munkák láttak napvilágot az USA történetének amerikai historiográfiájáról, monográfiák értékelték a jelentősebb történészek munkásságát. Különös figyelmet szenteltek a polgári történetírás elméleti és módszertani sajátosságainak. Az eddigi eredmények alapján vállalkozik cikkünk szerzője: összegző áttekintést adni a háború utáni amerikai történetírás jellemző irányzatairól. A vizsgált időszak egészére érvényes tendenciának tekinti a történettudomány társadalmi-politikai jelentőségének növekedését. Általában, és ebben a vonatkozásban is két fő szakaszt különít el. A háború befejezését követő évtizedet, amikor a hidegháborús légkör magával ragadta, eszközévé tette a polgári történetírást. Az 1950-es évek végétől a politika szorító béklyója lazult, megélénkültek a neoliberális, újbalodaü
