Századok – 1977
Történeti irodalom - Recker; Marie-Luise: England und der Donauraum 1919–1929 Probleme einer europäischen Nachkriegsordnung (Ism. Arday Lajos) 1067/V
1068 TÖRTÉNETI IRODALOM A 13 fejezetre bontott mű bevezetésében körülhatárolja a vizsgálandó területet: az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaival kíván foglalkozni, amelyek közé sorolja Jugoszláviát és Romániát is, de Lengyelországot, amely „ ... híd vagy gát Németország és Oroszország között," nem. Recker a téma tárgyalása során később maga is bővíti azonban vizsgálódásának körét, s ez természetes is, hiszen sem a gazdasági-pénzügyi stabilizáció, sem a nagyhatalmak politikájának bemutatása nem képzelhető el Lengyelország említése nélkül, nem is beszélve a „keleti Locarno" kérdéséről. Bulgária bevonása minden szempontból indokolt, Albániáé viszont annál kevésbé - a róla írt pár sor nélkül is kerek lenne a kép. A következő 5 fejezet foglalkozik az angol politikai és gazdasági élet legfelső fórumainak elvi és gyakorlati politikájával és a háború utáni rendezés kérdéseivel Kelet-Közép-Európában — lényegében az 1919-es év eseményeivel. A második rész (VII-IX. fejezet) bemutatja a gazdasági-pénzügyi stabilizáció brit elképzelések szerint való megvalósítását e térségben a Népszövetség égisze alatt 1920 és 1924 között, míg a harmadik (X—XII. fejezet) a brit politika részleges győzelmét, de gazdasági visszavonulását hozó locarnói időszakot tárgyalja 1930-ig, majd egy rövid zárófejezet foglalja össze a szerző legfontosabb megállapításait. A döntést hozó brit szervek politikájának ismertetésénél megállapítja, hogy a kabinet ritkán foglalkozott e területtel közvetlenül, s a politikai elkötelezettség mértékét a Dunamedencében a Foreign Office szabta meg, amely a koordinátor szerepét is betöltötte. Olvashatunk arról, hogy jelentősége Lloyd George alatt csökkent, de a miniszterelnök politikájának felvázolásával adós marad. így a brit külpolitika megosztottságának forrását is a külügyminisztériumban keresi. A „New Europe"-csoport (Tyrrell, Headlam-Morley, Namier, Nicolson, a Lee per-fivérek) és védnökük, a brit külpolitika szürke eminenciása, Sir E. Crowe befolyása valóban, korlátlan volt e térség angol és szövetséges politikáját illetően: a Monarchia helyébe lépő nemzeti államok kialakulása során a két vezérelvet, az önrendelkezést és a gazdasági-stratégiai életképességet csak a volt „kisebb szövetségesek" érdekében alkalmazták. E „középhatalmak" Németország és Oroszország időleges kiesésével kialakult hatalmi vákuumban a reálisnál nagyobb jelentőségre és befolyásra tettek szert. A gazdaságilag életképtelennek tekintett Ausztria és Magyarország, valamint a három háború által tönkretett Bulgária — pontosabban egy átfogó, és nemcsak a győztesek igényeit kielégítő közép-európai rendezés — érdekében szót emelő brit képviselők csoportja azonban nem szerveződhetett meg a Foreign Office-ban.1 1 Az idézettek közül Sir W. Beveridge a diplomaták által lenézett Élelmezési Minisztérium államtitkára, a brit segélyszervezet közép-európai vezetője volt, akit éppen Crowe nyomására menesztettek föderációs elképzelései miatt; C. K. Butler, ugyanebből a minisztériumból, hasonló okokból válik meg segélyszervezeti beosztásától 1920-ban, de semmi köze N. M. Butler-hez, aki 1922-től a Foreign Office közép-európai osztályának munkatársaként valóban tárgyüagos megjegyzésekkel látja el a beérkező ügyiratokat. M. W. Lampson - 1923—26-ig az ügyosztály vezetője - inkább középutas; F. E. Adam az angol diplomaták harmadik vonalbeli garnitúrájához tartozott, míg az időnként a legyőzöttek érdekeiért is szót emelő C. H. Smith, s a nem említett W. H. Mack és J. D. Gregory nem is vitték sokra abban a minisztériumban, ahol a Crowe majd Vansittart által követett francia-kisantant orientáció uralkodott, s ahol BeneSt tartották „... Közép-Európa legnagyobb emberé"-nek (Lampson).
