Századok – 1977

Beszámoló - Tilkovszky Loránt doktori értekezésének vitájáról (Pál Lajos) 1024/V

1038 BESZÁMOLÓ jelképező 1868. évi nemzetiségi törvény hangsúlyozását, sajnos annak a kollektív nemzetiségi jogot el nem ismerő ortodox értelmezéséhez való erőteljes visszakanyarodással. Az értekezésben tárgyalt 1938—1945 közti periódusban a német nemzetiség kollektív joga a népiségi elkülönülés és disszimiláció alapjára helyezett, a németbirodalmi hatalmi politika eszközévé tett népcsoport autonómia formájában tört megvalósulásra, amit természetesen teljesen indokolt volt elvileg elutasítani és gyakorlatilag lehetőség szerint gátolni, de valóban joggal kérhetjük számon a kollektív jogok érvényesítésének olyan megoldását, amely több jeles magyar jogtudós korabeli véleménye szerint nem lett volna összeegyeztethetetlen az 1868. évi törvényben kimondott egységes politikai magyar nemzet eszméjével, amelynek elsősorban olyan jelentőséget tulajdonítottak, hogy az ország nemzetiségi szempontból differenciált lakosságának, Magyarország állampolgárainak államhatalmi értelemben vett politikai egységét reprezentálja kifelé, a szomszédos országok — s 1938 óta Németország is ilyen — törekvéseivel szemben. Nem arról van tehát szó, hogy a szentistváni állameszme ekkori megfogalmazása már nem a politikai nemzetfogalom alapjára helyezkedett volna, hanem annak egy olyan értelmezését alkalmazta, amelybe bizonyos kollektív jogok belefértek volna; sem azt nem jelenti, hogy a megváltozott viszonyokra való tekintettel a korábbi uralmi helyzet fenntartása illetve helyreállítása lehetetlenségének belátása lemondás lett volna a Duna-medencei magyar hagemónia, vezetőszerep igényéről, vagy hogy egy, az egyenjogú népek hazájának hirdetett Magyarországon ne a magyarság kezében lenne az állami főhatalom, a suprema potestas. Azt is jellemzőnek tartja viszont, hogy a németeket nem elégítette volna ki a nemzetiségek egyenjogúsítása: mint Viktor Lorenz írta a Volksbund folyóiratában, a Südostdeutsche Rundschauban Mikó Imrének a nemzetiségi jogot és nemzetiségi politikát tárgyaló, a kollektív nemzetiségi jogokért síkraszálló könyvéről: „A német birodalom népcsoportpolitikájának vezéreszméje nem egy sablonos egyenjogúsítás, hanem a német élet primátusa". Más szavakkal: német hegemónia a Duna-medence népei felett. Ezután Tilkovszky arról szólt, hogy az opponensek elismeréssel fogadták az értekezésben a magyarországi német kisebbség helyzetének összehasonlítását a szomszédos országokban élő németek helyzetével az 1938—1945 időhatárok között, de hiányolták annak megvilágítását, hogy mi az oka a megállapított különbségeknek. Egyetértett azzal, hogy az ok jórészt a korábbi fejlődés eltérőségeiben rejlik, különösen a túlnyomóan magyar népességű trianoni országterület kevésbé zárt településű német lakosságának erősebb asszimiláltságában, melynek következményei a német nemzetiségi öntudat alacsonyabb foka, a nemzetiségi alapon való gazdasági, kulturális, politikai szervezkedés gyengesége, viszonyítva különösen az erdélyi szász és bánáti-bácskai sváb lakosság öntudatához és szervezettségéhez, nem is szólva a sok évszázados szász autonómia — illetve továbbélő maradványai — jelentőségéről. Témájához közelebb áll azonban az 1918 utáni fejlődés eltérő vonásainak vizsgálata, s itt némileg kiegészítené, illetve módosítaná az opponensi véleményben felvetetteket. Kiegészítené azzal a szerinte nagyon lényeges momentummal, hogy a szomszédos országokban a kormányok szemlátomást támogatták a német nemzetiségi törekvéseket a magyar kisebbség nemzetiségi törekvéseivel szemben, s ezen országok német kisebbsége, bár helyzetével nem volt elégedett, gyarapodására és szervezkedéséhez igen eredményesen felhasználta a kapott engedményeket, - Csehszlovákiában 1936—37-ig, Jugoszláviában és Romániában pedig úgyszólván mindvégig tartózkodva ennek fejében a magyarokkal való kisebbségi együtt-