Századok – 1977

Történeti irodalom - Weltherrschaft im Visier (Ism. Barabás László) 162/I

TÖRTÉNETI IRODALOM 163 nemzetgazdaságban dominánssá váltak, a 20. század elején pedig lezajlott a finánctőke kialakulásának folyamata is. Az új piacok és nyersanyagforrások utáni törekvéshez egy másik - speciálisan német -vonás is csatlakozott. Nevezetesen az, hogy a burzsoázia és a junkerek osztálykompromisszuma továbbra is érvényben maradt, és ez a blokk az imperialista expanziós politika legfőbb kérdéseiben egyetértett. Különösen agresszív jelleget kölcsönzött a német imperializmusnak a már említett junkerpolgári vonása mellett a világ területi felosztásából való kimaradása, valamint a rohamosan növekvő gazdasági potenciálja és korlátozott terjeszkedési lehetőségei között feszülő ellentét. Ezektől a jegyektől meghatározottan már a századfordulón irányt vett a világ újrafelosztása felé és ezzel az alapállásával szembe került minden nagyhatalommal. Amellett, hogy a Távol-Keleten próbálkozott és bekapcsolódott a spanyol-amerikai háborúba, agresszív külpolitikájában a fő hangsúly a német vezetéssel megvalósítandó közép-európai gazdasági szövetségen volt (4-5. dok.). Kezdetben békés úton, majd a második marokkói válsággal (1911) katonai nyomással akarta céljait elérni, s ez a politika nagyban hozzájárult az első világháború kirobbanásához (13. dok.). A világháború első heteiben a monopolista körök beadványban fogalmazták meg követeléseiket, ezeket Bethmann Hollweg birodalmi kancellár összefoglalta és tulajdonképpen az egész háború során ehhez tartották magukat (26. dok.). A monopolista csoportok különböző érdekeiknek megfelelően más-más taktikát kívántak megvalósítani a háború folyamán. Az a tény, hogy a háborús célkitűzések a monopóliumok érdekegyeztetése során alakultak ki, jól mutatja, hogy ténylegesen kiknek az érdekeiért folyt ez a háború. A kelet felé való terjeszkedés már az első világháborús célkitűzések között is fontos helyet kapott, 1917 után pedig már azt a feladatot is szánták a keleti expanziónak, hogy megakadályozza a forradalom átterjedését Németország területére (51., 54-56. dok.). Helyesen mutat rá a tanulmány arra, hogy bár a reakciós erők az 1918/19-es forradalom napjaiban nagy hangon lemondtak agresszív politikájukról, ezt valójában nem tették meg; minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a győztes hatalmakat szovjetellenes érveléssel engedékenységre bírják, s a militarizmus alapjait változatlanul megőrizzék. Bár ez utóbbit sikerült is elérniük, a győztes hatalmak Németországot mint nagyhatalmi tényezőt igyekeztek kikapcsolni, így aztán a német politika elsősorban az ezt rögzítő versaillesi békeszerződést támadta (61 -63, 74-78. dok.). A relatív stabilizáció időszakában (1924-1929) az agresszívebb, expanzívabb külpolitika ismét erőteljesebben jutott szóhoz. így érthető, hogy ebből az időszakból is jelentős számú dokumentum kerül bemutatásra. Erre az időszakra esik a locarnoi egyezmény megkötése (1925), amely Németország egyenjogúsítása felé volt nagy lépés, de egyben a reváns nemzetközi feltételei megteremtése felé is (66-69. dok.). 1927-ben pedig a Lengyelországgal kötendő kereskedelmi egyezmény váltott ki heves vitákat, tekintve, hogy a Lengyelországhoz való viszony az egész német keleti politika sarokköve volt (71-78. dok.). A válsággal a németek agresszivitása rendkívüli mértékben megnőtt. A fasiszta hatalomátvétellel az a párt lett a vezető, amelynek agresszív programja a monopoltőke legreakciósabb körei érdekeinek leginkább megfelelt (78, 87-88. dok.). A 30-as évek közepének dokumentumai jól mutatják, hogy milyen tudatosan és nyíltan készülődött a fasiszta Németország - mindenekelőtt a gazdasági szempontokat mérlegelve - az új háborúra, amelyben a fő irány kelet - délkelet felé mutat, anélkül azonban, hogy a tengerentúli gyarmatszerzésről lemondott volna (89-102. dok.) 1940 nyarán már a „végső győzelem" közelében érezvén magukat, olyan terveket dolgoztak ki, melyek Európa új arcát adnák meg (104, 108, 117, 123. dok.). Ezek a dokumentumok a legteljesebb nyíltsággal mutatják meg, milyen érdekeket képviselt az egész hatalmi apparátus, mi volt a gazdasági és politikai hatalom meghatározója. Azzal a fasiszta vezetés is tisztában volt, hogy a döntő szót a Szovjetunióval való küzdelem kimenetele mondja ki. A támadást nem elsősorban gazdasági okok, hartem társadalmi berendezkedésük kibékíthetetlen ellentéte indokolta (131, 138, 140. dok.). Elvakultságukban a Szovjetunió elleni támadás teljes kifulladása után is dolgoztak a területek győzelem utáni hasznosítása tervén (139. dok.), bár a hadihelyzet alakulása miatt más módszereket láttak célravezetőnek (146, 149. dok.) A taktikai változást végrehajtani akaró puccsisták célja is Németország nagyhatalmi helyzetének megvédése, a nyugatiakkal közös szovjetellenes blokk alakítása volt, még a kapituláció után is (160-162. dok.: Dönitz törzskarának iratai). 11*