Századok – 1977

Beszámoló - Korom Mihály doktori értekezésének vitájáról (Izsák Lajos) 1009/V

1010 BESZÁMOLÓ 1944 második felében mód nyílt arra, hogy a német szövetségből a fasiszta koalíció kisebb országai kiléphessenek, és átállhassanak a Hitler-ellenes erők oldalára. E kérdések első részletekbe menő hazai vizsgálata során a szerző az olasz, a finn, a román és a bolgár kilépési próbálkozások, átállásuk s fegyverszüneti egyezményük példáit és tapasztalatait összevetve jut arra a következtetésre, hogy Hitler volt kisebb szövetségesei vonatkozásában az antifasiszta nagyhatalmak 1944-től eltekintettek a „feltétel nélküli kapituláció" követelésétől. Ehelyett, bizonyos előzetes feltételek elfogadásától és teljesítésétől tették függővé a fegyverszünet megkötését ezekkel az országokkal. Ennek következtében - a háború utolsó szakaszában — a volt csatlós országok számára kedvezőbbé váltak a körülmények a Németországgal történő szakításhoz, ugyanakkor a szövetségesek így kialakult politikája egyben az átállás nemzetközi feltételét is alkotta. A második fejezet a magyar uralkodó köröknek a demokratikus nyugati hatalmaknál tett rendszerátmentő kilépési kísérleteit összegezi a háborúban bekövetkezett döntő fordulat után. Ezek során mindenekelőtt az áruló Sztójay-rezsimmel szakító horthysta diplomaták, a legitimista emigránsok, és egyéb, külföldön élő személyek, csoportok németellenes szervezkedési kísérleteit, a nyugati hatalmaknak velük és az egész országgal kapcsolatos konkrét állásfoglalásait, Magyarország átállása esetére előre kidolgozott angol és amerikai, a kedvezményeket is felölelő részletes fegyverszüneti szövegezéseket ismerteti és értékeli. Ennek során arra a következtetésre jut, hogy a magyar uralkodó köröknek szovjetellenes és csak a nyugati hatalmakkal fegyverszünetet akaró, egészen 1944 szeptember közepéig folytatott rendszerátmentő kísérleteivel kapcsolatban a nyugati hatalmak politikájában végső soron — ha időnként bíztatták is Horthyékat — mégis mindig győzedelmeskedett az antifasiszta koalíciót összetartó álláspont. Ezért a kísérletezések ebben az irányban nemcsak irreálisak, hanem a Szovjetunió szerepének a növekedésével egyre jobban eleve kudarcra ítéltek is voltak. A harmadik fejezet azt a küzdelmet mutatja be, amelyet a kommunisták és más antifasiszta erők folytattak Magyarországnak a rablóháborúból történő kivezetéséért. E harc középpontjában egy antifasiszta, németellenes kormány megteremtése állt, amelyre vonatkozóan mind az elméleti-politikai elképzeléseket — a népfront kormánytól, a honmentő kormányig — mind pedig az érte megtett gyakorlati tevékenységet bemutatja a szerző. Ezzel kapcsolatban kimutatja, hogy a magyar demokratikus erők 1944 második felében készek voltak Horthy Miklós kormányzóval is együttműködni - a kommunista pártot is beleértve —, hogy minél kevesebb áldozattal és minél gyorsabban véget vethessenek a háborúnak és megmenthessék az országot a katasztrófától. Nem rajtuk múlott — állapítja meg —, hogy tervük nem válhatott valóra. A negyedik rész Horthy 1944 októberi leválási kísérletét veszi vizsgálat alá a Hitler-ellenes nagyhatalmak politikája és tevékenysége tükrében. A katonai helyzet 1944 szeptemberének utolsó harmadában arra kényszerítette Horthyt és környzetét, hogy a Szovjetunióhoz is forduljon fegyverszünetért. A fejezet újonnan feltárt anyagok és dokumentumok alapján vizsgálja a moszkvai előzetes fegyverszüneti tárgyalások hazai előkészítését, moszkvai lefolyását és az előzetes feltételek aláírását. A megállapodás hazai érvényesítéséért megtett lépések, illetve elmulasztott teendők elemzése során jut arra a következtetésre, hogy 1944 október 15-ének sikertelenségéért a volt miniszterelnöknek, Lakatos Gézának és néhány minisztertársának, valamint a katonai iroda volt főnökének sokkal nagyobb a felelőssége, mint azt a korábban készült feldolgozások tanúsítják.