Századok – 1977
Vita - Pritz Pál: Válasz Ádám Magdának 987/V
VITA 991 Ádám Magda szerint csak akkor utalok az iratok feldolgozottságára, ha valami pontatlanságot „vélek" felfedezni az idézésben.2 1 Bizonyságképpen írásom 192. jegyzetét említi fel. Kezdjük azzal, hogy e munkában nincs is 192 jegyzet, következőleg 192. sincs. Ádám Magda nyilván a 172. jegyzetre utal. Ami pedig a dolog érdemét illeti: valóban feltételeztem, hogy Ádám Magda ugyanabból az iratból idéz könyvében, mint amelyet forráskiadványában közzétett. Miért? Azért, mert 1968-as könyvében azt a jelzetet adja meg lelőhelyként, amelyen a forráskiadványban publikált számjeltávirat található. Elvileg természetesen feltételezhető, hogy egy levéltári jelzethez több irat tartozik. Tehát, például, számjeltávirat és jelentés is. Ez esetben azonban erről niesen szó. A megadott jelzet — K 64. 1939—7/a-832 — csupán és kizárólag Hory számjeltáviratát tartalmazza. Mindez egy általánosabb problémára hívja fel a figyelmet. A ,»Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához" című sorozat köteteit — más forrásközlésekhez hasonlóan — nyilvánvalóan azzal a céllal tették közzé, hogy a kutatást megkönnyítsék, és nem azzal, hogy megnehezítsék. Vitapartnerem — aki az 1965-ben megjelent II. kötet anyagát összeállította és sajtó alá rendezte — azzal a „módszerrel" élt, hogy 1968-as könyvében (amelynek forrásbázisa jelentős mértékben e kötet anyagából tevődik össze) egyetlen helyütt sem adja meg a forráskiadványt lelőhelyként, hanem mindenütt csak levéltári jelzeteket közöl. így saját maga volt az, aki a dokumentumkötetet a szakirodalomból kirekesztette, a későbbi kutatók számára az eligazodást pedig kifejezetten megnehezítette. Ezek után meglehetősen furcsán hangzik tőle a magyarázat: „Egy-egy fontos eseményről ugyanis a követségek előbb számjeltáviratot, majd írásbeli jelentést is küldtek." Ezt Ádám Magdának akkor is tudnia kellett, és ez még inkább indokolta volna, hogy ahol publikált iratot közöl, illetve ilyenre hivatkozik, ott azt is megjelölje. A hozzászólás első része „módszertani" alapon marasztalja el munkámat. (Fejtegetéseinek „módszertani" jellegét kénytelen vagyok idéző jelbe tenni, hiszen tanulmányom módszeréhez, a forráskritikai eljárás vizsgálatához érdemben el sem jut.) Ennek végén azt is megemlíti, hogy „a már feldolgozott iratok idézésénél nem elég körültekintően" jártam el, és — lábjegyzetben — hozzáfűzi: „Ez vonatkozik más szerzők gondolatainak az átvételére is. Ma már sok minden közhelynek tűnik, aminek megállapításához azonban sok éves kutatásokra, a korabeli nacionalista és az ötvenes évekbeli dogmatikus nézetek elleni harcra volt szükség."2 2 Arra, hogy a szakirodalom megállapításait munkám során figyelembe vettem, azokra számos helyütt támaszkodtam, jegyzetapparátusom a bizonyság. Abban azonban - megvallom - most is teljesen tanácstalan vagyok, hogy miképpen lehet egy-egy „közhelynek tűnő" megállapítást egy-egy szerzőre hivatkozva átvenni. Idáig az volt a szilárd meggyőződősem, hogy olyan esetekben kell az adott szerzőre hivatkozni, ahol az nem közhelyeket ismételget, hanem saját gondolatait adja elő. Abban Ádám Magdának természetesen igaza van, hogy sokszor a már „közhelynek tűnő" megállapítások - mondjuk ki egyszerűen: közhelyek - megszületését annak idején kitartó kutatómunka tette lehetővé. De ennek feltárása és e küzdelem megörökítése talán inkább a historiográfia tárgykörébe tartozik. Ám — ha már a szerző felvetette a dolog egyik oldalát — a teljesebb kép végett legyen szabad utalnunk a másik oldalra is. Ana ugyanis, hogy e historiográfiai fejlődés útját nemcsak az eredmények, 21 Uo. 555.1. és uo. a 7. lábjegyzet. I2 Uo. 555-556.1. és 8. sz. lábjegyzet. 10*
