Századok – 1977

Történeti irodalom - Bridge; F. R.: From Sadowa to Sarajevo – Great Britain and Austria–Hungary 1906–1914. A diplomatic history (Ism. Jeszenszky Géza) 154/I

156 TÖRTÉNETI IRODALOM konzervatív külpolitikája. Bridge megállapítja, hogy valamennyi osztrák-magyar külügyminiszter határozott politikai koncepcióval és programmal foglalta el székét, de azt megvalósíthatatlannak találta, s idővel azzal homlokegyenest ellenkező külpolitikát volt kénytelen folytatni. A munka éttékei a legjobban olyankor mutatkoznak meg, amikor új, vagy eddig kellően nem értékelt források alapján egy-egy lépést, döntést mutat be és elemez, pl. azt a brutális német nyomást, ami 1881-ben a három császár felújított szövetségét tető alá hozta. A Monarchia nemzetközi tekintélyének a 90-es évek derekától nyilvánvaló megrendülését elsősorban nem a belső, szerkezeti és társadalmi ellentmondásokból, hanem a külpolitikai viszonyok megváltozásából vezeti le, a belső válságokért pedig hajlamos a magyar belpolitikát, az erősödő függetlenségi és soviniszta tendenciákat hibáztatni, bár az osztrák kormányok politikája iránt sem elnéző. Ε felfogásának ellentmond az az állítása, hogy 1901-ben a brit külügyminiszter részben a Monarchia belső helyzete miatt utasította el a Hármasszövetséghez való csatlakozás gondolatát - viszont ez az állítása nem kellőleg megalapozott, Landsdowne egyetlen megjegyzésén alapul. Bridge néha túlságosan csak a brit-osztrák-magyar relációból nézi az angol politikát, figyelmen kívül hagyva e politika globális voltát. A világháborút megelőző évtized Bridge szűkebb szakterülete, s a Nagy-Britanniához fűződő viszony részletes feldolgozása előnyére vált a Monarchia külpolitikáját teljességében vizsgáló munkának is. A szerző nemzetiségén túl mi indokolja e két hatalom kapcsolatának előtérbe helyezését? Egyik bírálója, Paul W. Schroeder szerint (The Journal of Modern History, 46. köt. 1974. 344-345) Bridge rendkívül alapos monográfiájának az a hibája, hogy olvasójában azt a téves benyomást kelti, mintha a brit politikusok - ha nem is kellő megértéssel - de foglalkoztak volna a Monarchiával, a valóságban azonban „Ausztria a brit prioritások listáján nem az ötödik, vagy a tizedik volt, de az ötvenedik, vagy a századik". Eltekintve attól, hogy a korabeli hivatalos brit dokumentumok és az angol sajtó tanulmányozása Schroeder nézetét korántsem támasztja alá (hiszen Ausztria-Magyarország fontosságát nem saját ereje, vagy az ottani brit érdekek nagysága, hanem a hatalmi egyensúlyban nélkülözhetetlennek tűnő szerepe garantálta), Bridge tulajdonképpen osztrák-magyar oldalról vizsgálta az Angliához fűződő kapcsolatokat is. Márpedig egyet kell értenünk vele, hogy a Monarchia számára Anglia magatartása nemcsak kulcskérdés, de egyenesen létkérdés volt, noha nem közvetlenül, hanem az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok alakulásán keresztül. Nehéz volna nem elfogadni Bridge tételét, hogy a török kiűzése a Balkánról a 20. században már csak idő kérdése volt, viszont ennek bekövetkezte után Oroszország és a Monarchia balkáni érdekei között (tegyük hozzá: a két hatalom imperialista, érdekszféra-politikája következtében) kibékíthetetlen ellentét állott fenn. Az angol-orosz entente létrejötte után viszont a Monarchia nemcsak hogy nem támaszkodhatott többé Nagy-Britanniára Oroszország ellen, de az orosz-német megegyezéstől rettegő angol politika minden vitás kérdésben Oroszország, illetve Franciaország mellé állt. Grey értelmezésében ezt diktálta „a hatalmi, egyensúly vaslogikája", s ez azt is jelentette, hogy Ausztria-Magyarországnak Németország mellett volt a helye, bárhogyan is törekedett Aehrenthal vagy Berchtold önálló politikát folytatni. (Abban viszont igaza van a kritikának, hogy Bridge mellőzte annnak kifejtését, mi volt Ausztria-Magyarország jelentősége, helye a brit politikában. Érdemes lett volna fölvázolni a századelejei brit külpolitika világméretű érdekeinek rendszerét, és ebben elhelyezni a Monarchiát, illetve a tőle elválaszthatatlan „közelkeleti". azaz balkáni kérdést.) Aehrenthalt Bridge a legtöbb ellene fölhozott váddal szemben rehabilitálja, s noha helyenként túllő a célon, bizonyítékainak nagy része mégis elgondolkoztató. Cáfolja, hogy a külügyminiszter 1907-ben Macedónia kapcsán Franciaország, Oroszország, Németország és a Monarchia négyes kombinációját próbálta volna létrehozni Anglia és Olaszország kirekesztésére, egyúttal az angolfrancia entente-ot is alá próbálva aknázni. Bosznia-Hercegovina annexióját Bridge konzervatív lépésnek tekinti, a Monarchia balkáni ambíciói korlátozásának, s a legendás szaloniki menetelés végleges eltemetésének. Szerinte angol részről az akciót különféle személyes tényezők, valamint a bolgár függetlenségi deklaráció (aminek időpontjáról Aehrenthal nem tudott) balszerencsés időzítése folytán félreértették. A körülmények elkerülhetetlenné tették a Monarchia 1909 márciusi diplomáciai győzelmét, de a szándékosan tapintatlan német beavatkozás megerősítette az angol külügyminiszter konklúzióját, hogy erősíteni kell az entente szolidaritását, balkáni befolyását, s növelni kell a fegyverkezés ütemét. A másik oldalon a Hármas-szövetség belső gyöngeségét Bridge az új adatok egész sorával illusztrálja, s a német—osztrák-magyar viszonyt (Vilmos császár rapszodikus és rövidlátó politikája kihatásaként) az eddig ismertnél is rosszabbnak tünteti föl. Nagy-Britannia a balkánháborúk