Századok – 1977

Történeti irodalom - Bridge; F. R.: From Sadowa to Sarajevo – Great Britain and Austria–Hungary 1906–1914. A diplomatic history (Ism. Jeszenszky Géza) 154/I

155 TÖRTÉNETI IRODALOM aktív történelem-csinálástól visszavonulva fordul a történetíráshoz, illetve nem az emigráns barátok befolyása alatt dolgozik. A külpolitikát tárgyalva persze könnvebb és természetesebb is fölülemelkedni a nemzeti konfliktusokon, különösen akkor, ha a tárgyal* ahpját a nemzeti eszme ellen küzdő és a belső nemzeti érdekellentétek által tevékenységében annyira gátolt közös külügyminisztérium iratai képezik. Ezen a területen a viták inkább a végső bukás fés az ehhez vezető út) szükségszerűsége vagy elkerülhetősége körül folynak, s a felelősökön vitatkoznak. Bridge e vitákat angol praktikussággal félresöpörve az elsődleges forrásokhoz fordul, s a bécsi Haus, Hof- und Staatsarchiv politikai levéltára, a londoni külügyminisztérium diplomáciai levelezése, valamint a vezető osztrák-magyar és brit politikusok és diplomaták irathagyatéka (köztük Aehrenthal, Berchtold és a londoni nagykövet Mensdorff iratai), s természetesen az első világháború előzményeivel foglalkozó terjedelmes aktapublikációk anyaga alapján újraírta a dualizmus korának külpolitikai történetét, mintegy előtanulmányként az 1906 és 1914 közötti brit-osztrák-magyar viszony monografikus földolgozásához. A levéltári forrásokat csak kiegészítette a bőséges szakirodalom legfontosabbnak ítélt munkáival, amelyek között kiadatlan londoni és bécsi disszertációk is szerepelnek. Mindkét tárgyalt munka diplomáciatörténet, de természetesen nem szorítkozik az események puszta elbeszélésére, hanem ismerteti a külpolitikai döntésekhez vezető utat, a politikai memorandumok, utasítások, tárgyalások, intrikák hol érdekfeszítő, hol száraz láncolatát. Igaz, hogy a folyamatokat sokszor túlságosan is személyekhez köti, de végül is ez még a kabinetpolitika korszaka volt, s Ausztria-Magyarországon ja tömegek, a közvélemény szava valóban nem igen befolyásolta a többnyire arisztokrata diplomaták sakkhúzásait. A két könyv bevezető fejezete jól mutatja be az osztrák-magyar | és az angol diplomáciát befolyásoló, mozgató személyi, belpolitikai, katonai, gazdasági, pénzügyi és társadalmi tényezőket - ebben a sorrendben, ami egyúttal jelzi a szemlélet bizonyos korlátait is. Kevésbé volt sikeres egy másik, gyakori buktató kikerülése: miközben lelkiismeretesen, mondhatnánk minuciózusán rekonstruálja az osztrák-magyar külpolitika valamennyi fontosabb akcióját, vonalát, a tömören elbeszélt sok apró részlet mellett háttérbe szorulnak e politika fő irányzatai, a sok fától az olvasó valóban nehezen látja az erdőt. Különösen áll ez az 1906 előtti időszak tárgyalására; az utolsó évtized tárgyalása már azért is kielégítőbb, mert a nemzetközi viszonyok polarizálódása egyszerűsítette az egyes államok kapcsolatainak rendszerét, korlátozta mozgási szabadságukat. Joggal szögezi le Bridge a Monarchia külpolitikájának alapföltételeit tárgyalva, hogy 1815 után nagy kiterjedése ellenére hiányzott Ausztria valódi nagyhatalmi státusának az alapja, az ultima ratio alkalmazásához elengedhetetlen erő, mind gazdaságilag, mind pedig katonailag. Ennek leplezése igen ügyes diplomáciát igényelt, de a Habsburgok szerencséjére Metternichnek harminc év alatt annyira sikerült meggyőznie Európát Ausztria létének szükségességéről, hogy a tételt száz éven át komolyan egyetlen nagyhatalom sem vonta kétségbe. Részben a katonai gyengeségből, részben pedig a nemzetiségi összetételből fakadt, hogy Ausztria-Magyarország közel ötven éven át valamennyi konfliktusában a békés megoldást választotta, noha „becsülete", nagyhatalmi presztízse védelmében az uralkodó és miniszterei végül hajlandóak voltak a vereség, sőt az elbukás kockázatát is vállalni. A külpolitikát kialakító tényezők között a szerző joggal teszi az első helyre az uralkodót, de ehhez azt is hozzátehette volna, hogy Európa valamennyi országában, Angliát is beleértve, a külpolitika uralkodói előjog jellege csak fokozatosan szűnt meg. A külügyminiszter, a delegációk, a közös minisztertanács és a diplomáciai apparátus külügyekre gyakorolt befolyását alapvetően helyesen rajzolja meg Bridge, de a „magyar befolyás" sokat vitatott kérdésének megítélésében bizonytalan: az Ausztriával összehasonlítva belsőleg szilárd Magyarország külpolitikai súlyát túlhangsúlyozza, noha más helyen elismeri, hogy a gyakorlatban ez nemigen érvényesült, már csak a magyaroknak a külügyek iránt tanúsított érdektelensége miatt sem. A korabeli hiedelmekkel ellentétben Bridge szerint a sajtó egészére a Ballhausplatznak nem volt aránytalanul nagy befolyása, s főként nem ő diktálta a lapok többségének németbarát és oroszellenes hangját, ami különösen Aehrenthalnak okozott időnként sok gondot. Helyes döntés volt, a dualizmus külpolitikájának történetét a porosz-osztrák háborúval kezdeni. Beustot emberi gyengéi, visszataszító belpolitikai manőverei ellenére sikeres kancellárnak minősíti a szerző - igaz, az utódok megítélésében sem túl szigorú, s a Monarchia külpolitikai pozíciójának későbbi romlásáért inkább a körülményeket, a külhatalmakat teszi felelőssé, mint az osztrák-magyar diplomatákat. Bridge számára Andrássy liberalizmusa épp úgy nem érdem, mint ahogy nem hiba Kálnoky vagy Aehrenthal általa is ultra-konzervatívként megjelölt világnézete és dinasztikus-