Századok – 1977
Tanulmányok - Baranyi Béla–Timár Lajos: Debrecen iparfejlődésének sajátossága a tőkés korszak utolsó negyedszázadában és a szocializmus építésének időszakában 899/V
908 BÁRÁNYI BÉLA - TÍMÁR LAJOS Az 1930. évi népszámlálás alapján részletesebb betekintést nyerhetünk a kisipar szerkezetébe. Az alkalmazottak megoszlása szerint az üzemek 61,3%-a, azaz 2496 kisműhely kisegítő személyzet nélküli, pusztán a tulajdonos kisiparos munkaerejére épülő kisüzem volt. Egy alkalmazottal dolgozott a kisipari üzemek 15,3%-a, kettővel pedig 9.7%-a. Tehát az alkalmazott nélküli vagy egy-két kisegítőt foglalkoztató műhelyek az összes debreceni vállalatok 86,3%-át tették ki. A három-öt és a 6—20 alkalmazottal dolgozó üzemek aránya 8,7%, illetőleg 2,5% volt. Ez utóbbiak száma is csak 84 volt. Az 1929—33-as gazdasági válság hatása a kisiparban jelentkezik a legsajátosabban. Jelen esetben is érvényes a megállapítás, hogy „általában az alkalmazottat foglalkoztató vidéki iparos elvesztette versenyképességét az alkalmazottat nem foglalkoztató iparossal szemben."1 5 Debrecen sem jelentett tehát ez alól kivételt, annak ellenére, hogy a bérek a kisiparban csökkentek a legnagyobb mértékben, több mint 50%-kal.1 6 A válsághatására az 1929 decemberi 3941 főről, 1931-ben 2758, 1934-ben pedig 1515 főre zuhant a segédek és segédmunkások száma.1 7 Mivel 1930-ban a kisipari üzemek 61,3%-a segéd nélkül dolgozott, az előbbi adatok alapján valószínűsíthetjük, hogy 1934-ben már a kisiparosok mintegy 80%-a nem rendelkezett segédszemélyzettel. Nem mond ellent ennek az sem, hogy a tanoncok számának csökkenése kisebb mértékű volt, ami azzal függött össze, hogy a tanoncok alkalmazása a kisiparosoknak alig került pénzbe. Az önálló kisiparosok számának válság alatti alakulása ellentétes tendenciákat tükröz. A nehéz időkben a kisiparosok százai mentek tönkre, ugyanakkor a különböző kisegzisztenciák százai próbáltak műhelyt nyitni. Ily módon az önálló kisiparosok száma 1928-34 között nem csökkent jelentős mértékben, 3453-ről 3174-re változott. Az említett ellentétes tendenciák jól tükröződnek a Debreceni Ipartestület jelentéseiben is, melyek közlik az iparengedélyt váltott és az ipart megszüntető kisiparosok számát. 1929-ben 951,1931-ben 148,1934-ben 140 iparos számolta fel üzemét. Ezzel egyidejűleg viszont 1929-ben 346, 1931-ben 270, 1934-ben 277 személy váltott ki iparengedélyt. Igen kedvezőtlenül alakult a válság éveiben a debreceni kisiparosok életszínvonala is. 1930-ban egy kisiparban dolgozóra (önálló iparosok plusz alkalmazottak) mindössze évi 595 pengő jutott. Tekintettel arra, hogy Debrecenben 1934-ben, a válság mélypontján egy gyáripari munkásra 874 pengő évi átlagbér esett, a kisiparban alkalmazottakkal dolgozó kisiparos számára nemcsak hogy a műhelybe befektetett tőke nem jövedelmezett kellően, sőt a kisiparos nem volt képes önmagának a munkateljesítményét sem normális munkabérrel díjazni. A válság időszakában a műhelynek csak egy tényleges jelentősége maradt: munkaalkalmat biztosított a kisiparos számára. Jórészt éppen az üzemhez való ragaszkodással magyarázható, hogy a kisiparban dolgozók száma a válság hatására jelentősebben csökkent ugyan, de ezen belül az önálló iparosok száma nem változott lényegesen. Majd 1938-tól, a kedvezőbb gazdasági helyzet hatására ismét fokozatosan növekedett a szám és 1940-ben már elérte a 3890-et. A mérsékelt konjuktúra nyomán a polarizáció kétirányúvá vált, néhány kisiparos „kistőkéssé válik", üzemét gyáijellegűvé fejlesztette. A kisipari fejlődés ellentmondásos vonásairól további adalékot kapunk, ha 1 s Tahy István: A magyar kézművesipar válsága é. n. 126. 1 é HBm m. 222. 17 A Debreceni Ipartestület jelentései 1928-1942-ig
