Századok – 1977

Közlemények - Tardy Lajos: Perzsia és a Nyugat Mohács előtt 728/IV

732 TARDY LAJOS iszlám nagyhatalom jóval több mint száz éven át nem szűnt meg egymás megsemmisítésén fáradozni. Ha fennállt volna is 1514-ben, a csaldiráni ütközet évében fegyveres szövetség Magyarország és Perzsia között — erre egyébként nincs semmi konkrét bizonyíték -magyar intervencióra akkor sem kerülhetett volna sor, hiszen ekkor dúlt hazánkban a parasztháború. A másik fő szövetséges, Velence pedig a sah felhívásaira süket maradt. A csaldiráni csata, illetve az 1515. évi perzsa—török fegyverszünet ellenére Iszmail sah hozzálátott, hogy az előbbinél nagyobb sikerrel újabb erőt és főleg szövetségeseket gyűjtsön. A szovjet-azerbajdzsáni történetírás számon tartja, hogy Csaldirán után Iszmail sah újból felvette a kapcsolatot Magyarországgal, a pápával, a lengyel királlyal, a johannita lovagokkal stb. De a legközelebbről érintett Magyarország belharcai, szétzilált közállapotai, meggyengült katonai ereje még a vész közeledtével sem tette lehetővé a közös fellépést, s a többi állam vezetői is csak keveset mondó Ígéretekre szorítkoztak. Ily körülmények között Perzsia az oszmánokkal való újabb konfrontáció helyett egyelőre előretolt állásokra igyekezett szert tenni, még hozzá sikerrel: elfoglalta Kelet-Grúziát, a török felvonulás várható terepét. Amikor azonban 1520 végére megérkezik I. Szelim szultán halálának híre, ismét nagyszerű, meg nem ismétlődő alkalom kínálkozik Európa és Perzsia összefogására. A szultánok halála után törvényszerűleg mindig hosszabb-rövidebb ideig tartó hatalmi vákuum keletkezik és most is ez a helyzet: Egyiptomban és Szíriában elemi erővel robban ki a felkelés. Al-Gazali kikiáltatja magát damaszkuszi szultánná, a török helyőrségeket lemészárolják. Al-Gazali már korábban felvette a kapcsolatot a sahhal, akitől ígéretet kapott mozgalma támogatására; a sah pedig sürgősen követet menesztett a johannita nagymesterhez, — aki szigetének földrajzi fekvése miatt a közvetítő szerepét játszotta, egészen 1522-ig, amikoris Rodosz kapitulált a töröknek, — hogy a pápa küldjön európai fegyvereket és hadianyagokat. Ám az európai szövetségesekben sokszor csalódott, most már csak „biztosra menő" Iszmail sah ugyanakkor megrótta a szorongatott Al-Gazalit idő előtti felkeléséért s arra utasította, hogy váija meg, míg a következő tavasszal felmentő serege élén felszabadítja. A szíriai felkelés után még jónéhány kitűnő alkalma lett volna a törökellenes ligának — ha az valóban létrejött volna! 1522-ben a legyőzött, de meg nem tört mamelukok újabb lázadást robbantottak ki Egyiptomban. Délszláv eredetű vezérük, Ahmed a perzsák, a johanniták és a pápa némi támogatásával eleinte sikeresen harcolt, de magára maradva nem tudta uralmát addig tartani, amíg a nehézkesen érkező hadigályák és seregek megérkeztek volna: lázadását a törökök leverték. Vagyis: 4 évvel Mohács előtt a török erők jórészét lekötötték a nagyon veszélyes egyiptomi és szíriai fegyveres felkelések. Mindenesetre, — s ez a nagyszámú jelentésből egyértelműen kitűnik, — egész Európában, sőt magában Sztambulban sem tudták, hogy merre sújt le legközelebb a szultán ökle az európaiak által nagyszerűen kihasználható, de ki nem használt szíriai és egyiptomi lázadások elnyomása után: Magyarországra vagy Perzsiára? Ismét a régi — és még jó másfél évszázadon át ismétlődő — kérdésfelvetés ... A felismeréshez már eljutottak — a török hatalmának mértékét vizsgáló diplomaták, elsősorban Siegmund Herberstein, ezt sokszor kifejezésre is juttatták: a mégoly erős oszmán birodalom sem képes egyszerre győzedelmeskedni keleten és nyugaton. S ebben benne foglaltatik az az igazság is, hogy a nyugatról és keletről egyszerre támadó szövetségesek a biztos győzelem