Századok – 1977
Közlemények - Tardy Lajos: Perzsia és a Nyugat Mohács előtt 728/IV
PERZSIA ÉS A NYUGAT MOHÁCS ELŐTT 731 Arra a le nem kicsinyelhető dinasztikus folytonosságra is rámutattam, mely a Zsigmonddal egyidőben uralkodó, Bizánccal rokonságot és politikai kapcsolatot tartó Kara-Juluk mezopotámiai „császárt" egyenes ágon összekötötte a Mátyással szövetkező Uzun Haszánnal és a közvetlenül Mohács előtt meghalt Iszmail sáhhal. Vagyis a perzsa udvarnál dinasztikus hagyománnyá vált a Magyarországgal való szövetség keresése, aminek jelentősége e korban kézenfekvő. Miért nem léptek hát együtt hadba Mohács előtt vagy legalább is Moháccsal egyidejűleg a perzsák és magyarok? A hazai adatokon messze túlmenően a külföldi — főleg a szovjet — szakirodalomból meríthetjük válaszunkat. Az európai hatalmak között Mohács előtt, alatt és után dúló viszályokat jól ismerjük. Vessük tekintetünket a remélt és várt szövetséges, Perzsia belső helyzetére, attól az időponttól — 1502-től — kezdve, hogy létrejött a központosított szefevida-uralom. A dinasztia megalapítójának, Iszmailnak előbb saját uralmát kellett bebiztosítania a széleken elhelyezkedő harcias fejedelemségekkel szemben. Előbb Sirvánon ütött rajta; Baku hatalmas várát foglalta el. Több hasonló siker, így Tebrisz elfoglalása után sahhá kiálttatta ki magát és Derbentet is uralma alá vonta. 1507—1508-ban Irakra, Diarbekrre és más államokra terjesztette ki hatalmát. Ezt követően az üzbégek erős államával került sor kenyértörésre; 1510-ben döntő vereséget mért Sejbáni kán hadaira. Ennek a hallatlanul megerősödött Perzsiának erejét nagyszerűen jellemezte Marx, történelmi jegyzeteiben.5 A gyorsan megszilárdult, azerbajdzsáni alapokra épülő szefevida-birodalmat ekkor már csak nyugati oldalról fenyegette veszedelem, éspedig az oszmán részéről. A II. Bajazid szultán halálát követő súlyos belső zavarokat Iszmail nem használhatta ki a 16. sz. első évtizedében, hiszen hódításai teljesen lekötötték erejét. De amikor az 1512-ben trónralépő Szelim szultán megkezdte Perzsia elleni katonai előkészületeit, Iszmail sah nyomban felismerte a Törökországgal való háború elkerülhetetlenségét és — elődjeihez hasonlóan — szövetségesek után nézett. Már 1505-ben megkezdte a diplomáciai párbeszédet Velencével, 1507-ben pedig egy sor európai országhoz küldött követséget, de a nyugati hatalmaktól nem kapott támogatást. Ezeknek a Mohács előtti esztendőknek perzsa-török-magyar összefüggéseire Marx is reámutat, amikor — többek között - leírja, hogy „Szelim előbb le akart számolni a perzsa sahhal, majd országához akarta csatolni Diarbekrt, Mezopotámiát és Kurdisztánt. Ezért — mihelyt trónra lépett — jóindulatot színlelt Velence, az oroszok és Magyarország iránt, ahová követségeket is küldött."6 Marx megítélése nagyszerűen jellemzi azt a tényt, hogy hátában egy támadásra kész európai katonai tömbbel, Törökország nem mert megkockáztatni egy Perzsia elleni hadjáratot. Miként ennek tükörképe is igaz: hátában egy támadásra kész Perzsiával, a szultán nem merte volna megkockáztatni Magyarország lerohanását, Bécs megtámadását. A Perzsiába benyomuló török hadsereggel szemben Iszmail hadai — tüzérség hiányában — 1514-ben nagy, de egyáltalán nem döntő vereséget szenvedtek Csaldiránnál. Szelim ugyan bevette a sah székvárosát, Tebriszt, de az új sereggel visszaérkező Iszmail leverte a török helyőrséget és visszafoglalta székvárosát. 1515-ben fegyverszünet jött létre a perzsák és törökök között, de mind ez, mind a későbbiek rövid életűek voltak; a két 5 Arhiv Marksza i Engel'sza pod red. M.B. Mitina, tom VII. Moszkva, 1940, 206. 6 Uo. 1*
