Századok – 1977

Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV

A TESTVÉRHARC KÜSZÖBÉN ' 717 tárgyú ellentétei továbbra is fennmaradtak, a horvátok és a szerbek között pedig meg-megújuló vitákat támasztott a Szerémség hovátartozandóságának a kérdése. És a magyar forradalom elleni eredményes harchoz a maguk erőit még az ilyen természetű egymás közti nézeteltérések maradéktalan kiküszöbölése esetén sem érezhették volna elégségeseknek. Aminek a tudatában törekedtek azután külső segítség szerzésére is. Erre azonban a valóságban szintén csak korlátozott lehetőségeik adódtak, s korlátozott lehetőségeik adódtak erre még azoknak a nemzetiségi mozgalmaknak is, amelyek — mint a szerb meg a román mozgalom — nem teljes egészükben Magyarország területén, hanem nagyobbrészt az ország (és a birodalom) határain kívül élő népek fiait képviselték. A havaselvei és a moldvai románokat ugyanis ekkor teljességgel lekötötte a saját elnyomóik elleni szervezkedés, amely éppen június folyamán torkollott bele a bukaresti forradalomba; s a Kárpátokon túli románok jobbjai — mint tudjuk — amúgy sem helyeselték erdélyi társaiknak a magyar forradalommal való szembefordulását. A délvidéki szerbek pedig kaphattak ugyan s kaptak is fegyveres segítséget szerbiai önkéntesektől, de amit leginkább szerettek volna: hogy a Szerb Fejedelemség kormánya maga is nyíltan kiálljon mellettük, azt már ők sem érhették el, mert Belgrádban nagyon jól tudták, hogy ilyesmi a Habsburgokban akkora gyanakvást keltene, amekkorának a szerb kormány gyengeségénél fogva semmi esetre sem teheti ki magát. A magyarországi nemzetiségi mozgalmakat tehát már erőik fogyatékos volta is elütötte attól a lehetőségtől, hogy miközben frontot nyitnak a magyar forradalom ellen, egyszersmind a Habsburg ellenforradalom ellen is frontot nyissanak; sőt attól a lehetőségtől is, hogy a magyar forradalom elleni harcukat másként, mint a Habsburg ellenforradalommal szoros szövetségre lépve, harcolják végig. De a magyar forradalommal való kenyértöréstől most már azok a veszélyek sem riaszthatták el őket, amelyeket a Habsburgok mellé szegődésüknek előbb-utóbb menthetetlenül rájuk kellett zúdítania. Holott hogy öngyilkossággal ér fel, ha a mérleget segítenek az ellenforradalom oldalára billenteni, mert ezzel nem egyedül a magyarok dolgát fogják megnehezíteni, hanem éppenséggel a magukét is: arra korántsem csupán magyarok figyelmeztették ekkor a végső választás elé került nemzetiségi politikusokat, de a törekvéseik iránti rosszindulattal legkevésbé sem vádolható férfiak is. Bakunyin például, pontosan előrelátva a jövőt, így érvelt: „Tudom, közületek sokan bíznak az ausztriai ház támogatásában. Az uralkodóház, szüksége lévén ránk, mindent megígér, de vajon teljesíteni fogja-e, amit ígért,.. . ha a ti erőtökkel helyreállítja meggyengült hatalmát? " „. . .Meggyőződésem, hogy nem.. . Meg fogjátok látni, hogy az ausztriai ház nemcsak el fogja felejteni szolgálataitokat, de meg is fogja bosszúlni rajtatok szégyenletes gyengeségét. .." S ezzel tökéletesen egybevágott az is, amit a — Bakunyinnal egy kalap alá egyébként éppen nem vehető — volt (és leendő) szerb fejedelem, az Obrenovié-ház 1839 óta száműzetésben élő feje, Milos mondott: — Egyezzenek ki a szerbek a magyarokkal, mert ha nem, akkor az osztrák becsapja a szerbeket is, meg a magyarokat is. Csak hát hatást az ilyen és hasonló intelmek egyedül akkor gyakorolhattak volna címzettjeikre, ha a magyar forradalom legalább most tanúsított volna végre némi engedékenységet. Ez azonban változatlanul nem történt meg. A Habsburgok viszont - bár a nemzetiségek önállósodási törekvései, a birodalom egységét veszélyeztető törekvések lévén, bennük legalább akkora ellenérzést keltettek, amekkorát a magyar vezetőkörökben