Századok – 1977

Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV

716 SPIRA GYÖRGY értelműen még Prágában sem nyilatkoztak a magyar forradalommal való végérvényes kenyértörés mellett. Hiába fogott hát fegyvert Prágában a szlovák vezetők egy része is a magyar forradalom legfőbb ellenségei, a Habsburgok ellen, s hiába jelentette ki Stúr és Húrban az előző napokban (Hodza pedig még egy hónap múlva is), hogy feledve a méltatlan bánásmódot, továbbra is készek alkura lépni a magyarokkal: Magyarországról ezek az emberek változatlanul nem kaptak semmiféle biztatást, még annyit sem, hogy ha hazatérnek, többé nem lesz részük bántódásban. S így azután, mikor a talaj Prágában forró lett a lábuk alatt, Hodfa jobb híján Bécsbe ment, átúr és Húrban meg Zágrábba, hogy — más választásuk immár nem maradván — mégiscsak megkezdjék egy majdani fegyveres felkelés előkészületeit, s vállalkozásukat annak a Jellaőiónak ajánlják pártfogásába, aki Zágrábban az ő első számú prágai ellenfelük, Windisch-Grätz első számú fegyverbarátja volt. Közben pedig a mihálcfalvi események hatására a román tömegek mozgósítását is megkezdte az Erdélyi Érchegységben Iancu, a Mezőségen meg Papiu-Ilarian, majd a szervezkedést BárnuJ kiterjesztette az Orlát-környéki román határőr-falvakra is, hogy mire az erdélyi főhadparancsnokság (amelyet Szebenben gyorsan kiismerhettek) kibontja az ellenforradalom zászlaját, addigra a román felkelősereg szintén készen álljon a harcra. A délvidéki szerbek meg éppenséggel a császári hadsereg jeladására sem vártak: a karlócai főodbor — nem kételkedvén abban, hogy ,,a szent jog a mi részünkön van és a császári igazságosság vélünk lesz" — május végén és június elején közzétett többrendbeli kiáltványában immár azonnali felkelést hirdetett „Ferdinánd császár és király trónjának, valamint a szerb nemzetiségnek a védelmére", s június 12-én Karlóca határában már el is dördültek az első puskalövések. Júniusra tehát a korábban némileg még nyitottnak látszó két választási lehetőség — a nemzetiségek egyenjogúságáért a magyar forradalom táborán belül, illetve a magyar forradalom ellenében folytatandó harc — közül a magyarországi nemzetiségi mozgalmak vezető irányzatai immár mind az utóbbi mellett döntöttek, ezzel egyben azt is eldöntve, hogy a magyarországi nemzetiségi mozgalmak a továbbiakban nem csupán a magyar forradalom ellenfelei, hanem a Habsburg-ellenforradalom segédcsapatai is lesznek. Ami a magyar forradalommal való szembefordulásból szükségszerűen következett is. Nemcsak azért, mert a nemzetiségi mozgalmak legtöbbjében — mint láttuk — kezdettől fogva nagy szerepet játszottak az uralkodóház megrögzött hívei, akik más fellépést, mint a feketesárga lobogók alattit, semmiképpen sem pártoltak volna, hanem azért is — és főleg azért —, mert e mozgalmak között egy sem akadt, amely a magyar forradalom elleni harcát pusztán a maga erőire hagyatkozva is a siker reményében vívhatta volna meg, s még kevésbé akadt olyan, amely elég erővel rendelkezett volna ahhoz, hogy a magyar forradalom elleni harcát a Habsburg-ellenforradalom elleni egyidejű harccal is párosíthassa, sőt olyan sem akadt, amely a maga erőinek számottevő kiegészítését máshonnan is várhatta volna, mint éppen a császáriaktól. Holott arra, hogy erőik elégtelenségét lehetőleg más, hozzájuk közelebb álló források megnyitásával küzdjék le, a szóban forgó nemzetiségi mozgalmak igazán nem mulasztottak el kísérleteket tenni. így például megkezdték ezekben a hetekben lépéseik egymással történő egyeztetését — s nemcsak szlovák—horvát, hanem többek között szerbhorvát és szerb—román viszonylatban is. Tökéletes összhangot azonban sehogy sem alakíthattak ki, mert - egyebet nem is említve — a románok és a szerbek egyházkormányzati