Századok – 1977
Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV
A TESTVÉRHARC KÜSZÖBÉN 715 felfokozta az a félelem, hogy a cseh liberálisok a Habsburgokkal végül képesek is lesznek elfogadtatni a maguk terveit. Azzal a gondolattal tehát, hogy a birodalom szláv népeinek a Habsburgokra kell támaszkodniuk, Stúr és Húrban is mereven szembehelyezkedett, s mindketten legszögezték, hogy a szlovákok problémáikat nem Magyarországtól elszakadva és a csehekkel egyesülve, hanem a jövőben is a magyar államkötelék keretei között szándékoznak megoldani. Arra azonban Stúrék már nem tudtak hasonló határozottsággal válaszolni, hogy a szlovák kérdést Magyarország határain belül mégis hogyan képzelik dűlőre vinni: először kijelentették, hogy ha a magyarok továbbra sem fognak meghajolni követeléseik előtt, akkor — a horvátokkal és a szerbekkel együttműködve — ők is fegyverre fognak kelni, de azután — bármennyire reményvesztve távoztak volt Magyarországról — azt is siettek megjegyezni, hogy ez a tervük jelenleg mindazonáltal csak elvi elhatározásnak tekintendő, a gyakorlatban ugyanis a végső eszközök igénybevételét lehetőleg még mindig kerülni szeretnék (egyrészt, mert mögöttük nem áll olyan fegyveres erő, amilyen a horvát és a szerb nemzeti mozgalom mögött, másrészt, mert nékik egyelőre saját népük fegyvertelen tömegeit sem sikerült kellőképpen megnyerniük, úgy hogy „ha. . . magyarellenes gondolkodásunkat megmutatnók, ezerszám lépnének fel ellenünk" szlovákok is), s ezért — ahogyan a leginkább magyarellenes Húrban is hangsúlyozta —, ha az eleddig olyannyira hajthatatlan magyarok a továbbiakban mégis jobb belátásra térnek és „megadják nékünk azt, ami megillet bennünket, akkor nem akarhatunk. . . ellenük kardot rántani", amint a szerbek sem fognak ilyet tenni, „ha megadják a szerbeknek, amit azok követelnek". A prágai szláv kongresszuson tehát akkora nézetkülönbségek törtek felszínre, amekkorákat elsimítani még hosszadalmas viták során sem igen sikerülhetett volna. A kongresszusnak pedig munkájával ráadásul már a viták kellős közepén fel is kellett hagynia. A császári hadsereg csehországi főhadparancsnoka, Alfred Windisch-Grátz herceg altábornagy ugyanis (aki maga is felfigyelt a nézetkülönbségekre, s ezek továbbélezésével szeretett volna teljes szakadást előidézni a cseh nemzeti mozgalom Habsburg-barát liberális és Habsburg-ellenes radikális szárnya között) kiprovokálta, hogy a radikálisok a prágai utca mozgósításával június 12-én fegyveres Habsburg-ellenes felkelést indítsanak. Ez pedig a kongresszus azonnali felbomlását eredményezte: a kongresszus küldötteinek többsége, a torlaszharcok kirobbanásától megrettenve, most lóhalálában felszedte a sátorfáját és elutazott Prágából, más küldöttek meg — így Stúr és Húrban is — a felkelőkhöz csatlakoztak, s azután vélük együtt verekedtek, míg a felkelés öt napig tartó elkeseredett ellenállás után el nem bukott, s maguk is menekülésre nem kényszerültek. A magyar forradalomnak azonban haszna sem a prágai kongresszus vitáiból, sem a prágai felkelésből nem származott — s nem is származhatott, mivel a magyar vezetőkörök még pontos értesüléseket sem igyekeztek szerezni a kongresszus lefolyásáról, s így a viták során megmutatkozó véleményeltérésekről sem kaphattak képet. Pesten tehát a prágai kongresszuson megjelenteket kivétel nélkül holmi ellenforradalmi célzatú pánszláv összeesküvés részeseinek könyvelték el, s ennek megfelelően mind a kongresszus szétszéledését, mind a prágai felkelés bukását a legnagyobb elégedettséggel fogadták, arra pedig végképp nem gondoltak, hogy legalább most, az utolsó pillanatban próbálják menteni, ami még menthető, s ennek érdekében, ha eddig nem tették, legalább most próbáljanak meg tárgyalásokba bocsátkozni azokkal a nemzetiségi politikusokkal, akik teljesen egy-6*
