Századok – 1977
Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV
710 SPIRA GYÖRGY arra, hogy a Baridhoz, Cipariuhoz vagy Laurianhoz hasonló liberálisok közül senki se kerüljön bele ebbe a testületbe. A bizottmány székhelyéül pedig Nagyszeben városát jelölték ki — nyilván nemcsak azért, mert itt székelt az erdélyi ortodox püspökség is, hanem mert a Szász Egyetemnek és az erdélyi főhadparancsnokságnak szintén ez a város volt a székhelye. Majd a tanácskozást legvégül egy Bárnut tollából származó, de a nemzeti bizottmány nevében közzétett kiáltvány kibocsátásával koronázták meg, s ebben a gyűlésen rögzített nemzeti követelések ismertetését azzal a felhívással egészítették ki: „.. .Románok,. . . fegyverkezzetek. . ." Amikor pedig május 21-én nyilvánosságra került a nagyváradi román fiataloknak az erdélyi románokhoz intézett szózata, amely nemcsak azt sürgette, hogy a román népet magyar részről ismerjék el különálló nemzetnek és a román lakosságú területeken a tisztviselők is románok legyenek meg hogy biztosítsák a román diákok anyanyelven történő oktatását s hogy a románokat részesítsék korlátlan egyházi önkormányzatban, de azt is, hogy a polgári átalakulás román és magyar hívei szorosan fogjanak össze egymással s a polgári átalakulás minél teljesebb sikerre vitele érdekében „Erdély és Magyarország legyen egy": válaszul erre Bárnujék siettek megjelentetni egy újabb nyilatkozatot, s ebben az eddigieknél is határozottabban leszögezték, hogy tántoríthatatlan ellenségei az uniónak és tántoríthatatlan hívei maradnak az uralkodónak, a váradiaknak arra az érvére pedig, hogy a polgári átalakulás ügye mindennél előbbrevaló, csak azt felelhetik, „a jobbágyság és a dézsma eltörlése titeket csupán testileg tett szabaddá, de lelkileg inkább rabok vagytok, mint ennek előtte", mert „a szabadság nemzetiség nélkül olyan, mint a test lélek nélkül". A kenyértörés Májusra tehát a magyar forradalom és a nemzetiségi mozgalmak közötti kiegyenlítés esélyei már végletesen összeszűkültek, s a horvát, a szerb meg az erdélyi román nemzeti mozgalom táborán belül uralkodóvá lett az a nézet, hogy a nemzetiségeknek támasztékot elsősorban a trón zsámolyánál kell keresniök. A dolgok ilyetén alakulása pedig magától értetődően kapóra jött az ellenforradalom szálait szövögető uralkodóháznak. S az udvari körök persze óvakodtak már ekkor teljes mellel kiállni a nemzetiségi mozgalmak mellett — egyrészt azért, mert egyelőre ezeknek a törekvései között is akadtak az udvarnak nemtetszőek, másrészt meg és főleg azért, mert a magyar forradalom elleni nyílt fellépés idejét az udvar még mindig nem látta s nem is láthatta elérkezettnek —; amit azonban a magyarországi nem-magyarok udvarhűségének és magyarellenességének élesztése érdekében már az adott helyzetben is megtehettek, azt az ellenforradalom szervezői egyetlen percig sem késtek meg is tenni. Az uralkodó tehát azokat a küldöttségeket, amelyek a következő hetekben az erdélyi szászok, a délvidéki szerbek és az erdélyi románok kívánságait tolmácsolták előtte, a külszín megőrzése végett éppúgy elutasító válaszban részesítette, akár a horvátok küldöttségét már március végén, Jellaéiéot pedig most ugyané célból eltiltotta a horvát sabor egybehívásától. Annak bizonyítására viszont, hogy például a románok felemelkedését az uralkodóház sokkal inkább szívén viseli, mint a magyar nemesség, az udvari körök az összeülendő erdélyi országgyűlés tárgysorozatát meghatározó királyi propositiók közé már jó előre beiktattak egy pontot, amely uralkodói óhajnak jelentette ki, hogy az országgyűlésen az „Erdélynek nagy részét lakó oláhok állapota — mind polgári, mind
