Századok – 1977

Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV

A TESTVÉRHARC KÜSZÖBÉN ' 709 céhek eltörlését és a teljes iparszabadság bevezetését is, s hasonlóképpen nem korlátozódott a törvény előtti egyenlőség, a közteherviselés, a személyi és a gyülekezési szabadság követelésére sem, hanem többek között állást foglalt az esküdtbíráskodás általánossá tétele meg a semminemű óvadék-fizetéshez nem kötött sajtószabadság mellett is. Igaz viszont, hogy ezeknek a megnyilatkozásoknak az értékét nagymértékben lerontotta a határozat utolsó pontja, amely azt a követelést tartalmazta, hogy az erdélyi országgyűlés mindaddig ne döntsön a Magyarországgal való egyesülésről, amíg az unió kérdésének a megvitatásában részt nem vehetnek a román nemzet képviselői is. Ez a pont ugyanis nem amellett tört lándzsát, hogy az unióról Erdélyben ne egy újabb rendi országgyűlés, hanem már egy népképviseleti alapon létrejövő (s ezért várhatólag román többségű) törvényhozó testület határozzon, csupán azt az igényt támasztotta, hogy a román népet Erdélyben most ismerjék el ugyanolyan feudális értelemben vett „törvényes nemzet"-nek, amilyennek itt eddig kizárólag a magyar, a székely és a szász „nemzet" minősült, s ennek megfelelően a nagyfejedelemség következő rendi országgyűlésén már e román recepta natio követei is megjelenhessenek. Mintha csak a szóban forgó pont kiagyalóit az égvilágon semmi sem fűzte volna a határozat egyéb, következetesen antifeudális vonalvitelű pontjainak a szerzőihez. .. De hát a valóságban persze ezek is, amazok is azonos személyek voltak. S ezért a határozat utolsó pontjába foglalt követelésnek a felmerülése mással, mint a határozat kidolgozóit vezérlő eszmék kiérleletlenségével, bajosan magyarázható. Hiszen máskülönben azt kellene feltételezni, hogy e pont megfogalmazói az unió nyélbeütéséhez semmiképpen, mégannyi egyéb kívánságuk meghallgatása esetén sem szándékoztak hozzájárulni, s ezért már eleve törésre akarták vinni a dolgot a magyar forradalomnak még azokkal a híveivel is, akik a polgári átalakulás érdekeire nézve nem sérelmes román nemzeti követelések — vagy ezeknek legalább egy része — iránt talán megértést tanúsítottak volna, azt a kezdeményezést viszont, hogy most a román nemzeti igények kielégítésének a címén a feudális kiváltságok rendszerének felszámolása helyett éppen az ilyen kiváltságok körének kiszélesítésére tétessenek lépések, magától értetődően csak a legteljesebb elutasítással fogadhatták. Ámbár lehetséges, hogy mégiscsak ennél a feltevésnél kell maradnunk, minthogy alapos voltát a balázsfalvi gyűlés végakkordjai meg a közvetlenül a gyűlés berekesztése után történtek is megerősíteni látszanak. A tanácskozás május 17-i záróülésén ugyanis az egybegyűltek az előző napon megszületett határozatot petícióba foglalták, s úgy döntöttek ugyan, hogy a petíciót képviselőik ne csak az uralkodóhoz, hanem az összeülendő erdélyi országgyűléshez is juttassák el, a diétára utazó küldöttség feladatát azonban szigorúan a petíció átnyújtására korlátozták, s a küldötteket külön is eltiltották attól, hogy a petíció tartalmáról folytatandó esetleges alkudozásokba is belebocsátkozzanak. Majd a gyűlés hangadói a két küldöttség tagjainak megválasztása után a nemzeti mozgalom jövőbeli egységes irányítására alakítottak egy Román Nemzeti Bizottmánynak elkeresztelt állandó testületet, s ennek elnöki székébe $agunát ültették, alelnökévé és tényleges mozgatójává pedig Bárnu^ot tették meg. S hogy Bárnu^ akaratának az érvényesülése később se s még véletlenül se ütközzék akadályokba: miközben a bizottmányban az ekkor már teljesen az ő hatása alatt álló radikális fiatalok közül többeknek — így Iancunak, Papiu-Ilariannak és Buteanunak - is helyet biztosítottak, gondosan ügyeltek