Századok – 1977
Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV
A TESTVÉRHARC KÜSZÖBÉN ' 705 viszont Karlócán Stratimiroviénak, aki a Habsburgokra - Hadíidékhoz hasonlóan — maga is illúziók nélkül tekintett ugyan, de Pozsonyból hazatérte óta abban a meggyőződésben volt, hogy kellő engedményekre a magyarok csupán határozott fellépéssel lesznek rábírhatóak, s ezért többé a fegyveres magyarellenes felkelés gondolatától sem idegenkedett. A gyűlés részvevőinek a zöme pedig - így a nagy számban megjelent papok és határőrtisztek, sőt ekkor már az egyszerű falusiak legtöbbje is — a forradalmi mozgalmak iránti gyűlöletben felülmúlhatatlan Rajaéid mögött állott. S magának az udvarnak éppenséggel RajaÖié sem volt olyan mindenre kész, szolgaian engedelmes eszköze, amilyennek például Jellaíié bizonyult; ő — a bántól eltérően — elsősorban nem azért igyekezett saját népét harcba vinni a magyar forradalom ellen, hogy ezzel a Habsburgokat hozzásegítse márciusban megingott birodalmi rendszerük újólagos megszilárdításához, hanem hogy kiverekedje az autonóm vajdaságot, s a vajdaság élén azután a maga egyházfői hatalmához olyasféle politikai hatalmat is társítson, aminőre nagy elődje, Arsenije Carnojevid pátriárka meg a Crna Gora-i püspökfejedelmek tettek szert valaha; más utat azonban ennek a célnak az elérésére nem látott, mint a magyar forradalom ellen a Habsburgok oldalán határtalan buzgalommal megvívandó harcot, mert ő is abban a hitben élt, hogy ilyen szolgálattétellel a Habsburgokat képes is lesz rákényszeríteni megfelelő viszontszolgálatokra. Minek folytán Raj a Cid a karlócai gyűlést megnyitó beszédének a középpontjába is azt a gondolatot állította, hogy a szerbeknek nemzeti jogaikért most késedelem nélkül harcba kell szállniok a magyarok ellen, s hogy habozniuk már csak azért sem szabad, mert törekvéseiknek végre a külső körülmények is kedveznek, hiszen az uralkodó április 25-i alkotmány iratában már meg is ígérte népeinek a teljes nemzeti egyenjogúságot. A gyűlés pedig ezeket a jelszavakat a legnagyobb lelkesedéssel tette magáéivá. Az egybegyűltek tehát mindenekelőtt a szerbek pátriárkájává kiáltották ki RajaŐióot, majd a megszervezendő vajdaság fegyveres erőinek a vezérletére vajdát is választottak a 3. (ogulini) határőrgyalogezred parancsnokának, a pillanatnyilag Észak-Itáliában szolgáló Stevan Supljikac ezredesnek a személyében. S május 15-re azután formát öltöttek a gyűlés határozatai is, amelyek kimondották, hogy a szerbek magukat „politikailag szabad és független nemzetté" nyilvánítják, hogy a Karlócán már egy hónappal korábban megnevezett területekből — azaz a Bácskából, a Temesközből, a Szerémségből és Baranyából — létre akarják hozni a maguk autonóm vajdaságát, hogy ez a vajdaság politikai szövetségre fog lépni a horvátok Háromegy Királyságával, s hogy a magyar kormánnyal nem óhajtanak tárgyalásokba bocsátkozni, az uralkodóhoz viszont küldöttséget fognak meneszteni a nemzeti gyűlés kívánságainak előterjesztése meg annak a „szeretetnek és ragaszkodásnak" a tolmácsolása végett, amellyel a szerb nép az uralkodóház iránt viseltetik. S ezek mellől a határozatok mellől feltűnően hiányzott persze egy további, a parasztkérdéssel, illetve a határőrök problémáival foglalkozó. Ennek az elmaradása azonban igazán nem lephetett meg senkit. Hiszen a gyűlés megnyitása óta végképp, még a legaggodalmaskodóbb szerb nemzeti politikusok szemében is teljesen nyilvánvalóvá kellett lennie annak, hogy a vajdaság megteremtésében immár a szerb tömegek is minden bajuk orvoslásának a zálogát látják. Ezek után pedig éppen az okozhatott volna meglepetést, ha a határozatok készítői nem sietnek kihasználni a kedvező helyzetet, s az efféle — a
