Századok – 1977

Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV

A TESTVÉRHARC KÜSZÖBÉN ' 701 séggel szembe sem fordultak véle, de mert a nemzeti egyenjogúság kivívását a belső polgári átalakulásnál is sokkalta fontosabbnak vélték, nemzeti követeléseik konok semmibevételét sehogy sem viselhették el. És a Bécs iránti illúziók térhódítása azután magával hozta azt is, hogy az ilyen nemzetiségi politikusoknak az állásai most még inkább megszilárdultak a nemzetiségi mozgalmak sorain belül s ezzel párhuzamosan persze tovább öregbedtek azoknak a nemzetiségi vezérférfiaknak az állásai is, akik eleve is az udvar készséges hívei voltak s ezért eleve is a legnagyobb bizalmatlansággal tekintettek a magyar forradalomra. S mert mindezenközben kezdett megteremtődni a nemzetiségi mozgalmak paraszti hátvédje is, most a részint eleve is magyarellenes, részint fokozatosan magyarellenes irányba terelődő nemzetiségi politikusok elhatározottsága is jócskán megnőtt. Ez a fejlemény pedig magától értetődően csak újabb pusztítást tehetett a magyar forradalom és a nemzetiségi mozgalmak közötti békés kiegyenlítés amúgy is szerfölött romlékony esélyeiben. Mindazonáltal a nemzetiségi mozgalmaknak a magyar forradalommal való szembefordulása teljessé még május derekára sem lett. A szlovák nemzeti mozgalom például egyértelműen még ez idő tájt sem, az előző hetekben történtek ellenére sem mondott le a magyar forradalommal létrehozandó megegyezésről, — amint erről a maga sajátos adottságaiból következőleg nem is mondhatott le túlságos könnyedséggel. Hiszen a márciusban ki nem elégített parasztok aránya a szlovákok között - mint láttuk — sokkal kisebb volt a többi nemzetiség kielégítetlen parasztjainak az arányánál, s emiatt a szlovák nemzeti mozgalom paraszti hátvédje sem nőtt akkorára, amekkorára más nemzetiségi mozgalmaké. A szlovákok ebből fakadó — önmagukban sem csekély — nehézségeit pedig még tetézte azután, hogy — ellentétben a horvát és a szerb mozgalommal, amely a maga számára a határőrök tömegeinek megnyerése révén komoly fegyveres támasztékot is tudott biztosítani — a szlovák mozgalom semmiféle kész fegyveres erőre nem támaszkodhatott. Arról nem beszélve, hogy — eltérően a magyar koronának alávetett szerbektől és románoktól, akikre a határokon túl élő szerbek, illetve románok együttérzése is bátorítóan hathatott — a szlovákok külső segítséget legfeljebb a csehektől remélhettek, a cseh nemzeti mozgalom segítségének az igénybevételét pedig lehetőség szerint mellőzni szerették volna, nehogy végül is cseberből vederbe: magyar uralom helyett cseh főség alá kerüljenek. Amikor tehát a szlovák nemzeti mozgalomnak a Felvidék legkülönbözőbb szögleteiből Liptószentmiklósra sereglett vezetői május 10-én mintegy negyvenen tanácskozást tartottak, hogy addig csupán megyénkint külön-külön felvetett s egyelőre mindennemű foganat nélkül maradt követeléseiket ez alkalommal a nagyobb nyomaték kedvéért immár a szlovák nép egészének a nevében foglalják írásba: valamennyien egyetértettek abban, hogy most a korábbiaknál messzebbmenő követelésekkel kell előhozakodniuk, de valamennyien egyetértettek abban is, hogy álláspontjukat továbbra sem volna bölcs dolog minden esetleges jövőbeli alkudozásnak eleve útját vágó határozat köntösébe öltöztetniük, hanem kívánságaikat még mindig csupán tárgyalási alapul szolgáló petíció formájában szabad előterjeszteniük, s ezt a petíciót sem egyedül az uralkodóhoz, hanem a magyar kormányhoz és az összeülendő népképviseleti országgyűléshez is el kell juttatniok. S a Liptószentmiklóson végül megszületett petíció pontjai között — nem vitás — voltak olyanok is, amelyekről kidolgozóik eleve tudhatták, hogy magyar részről teljességgel elfogadhatatlanoknak fogják minősíteni őket — hiszen a petíció (azokon a követe-