Századok – 1977

Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV

696 SPIRA GYÖRGY felszabadítást, akár az erdélyi jobbágyok, s emezekhez hasonlóan sokfelé az engedelmességet is mindjárt felmondták földesuraiknak, jóllehet az itteni földesurak az erdélyiektől eltérően nem magyarok, hanem maguk is horvátok voltak. Ha azonban a magyar forradalom vezetői, így állván a dolgok, abban a hitben éltek, hogy a nem-magyar parasztok mozgalmai a továbbiakban is s mindvégig függetlenek fognak maradni a nemzetiségi mozgalmaktól, akkor bizony súlyosan tévedtek. Mert a magyar kormány, kímélni akarván a már a márciusi jobbágyfelszabadítás által is érzékenyen érintett földbirtokosok érdekeit, hosszú hónapokig semmit sem tett az egyelőre márciusban is orvosolatlanul hagyott paraszti sérelmek orvoslására, s ezzel lehetőséget teremtett arra, hogy a nemzetiségi mozgalmak vezetői viszont véle ellentétben mint a parasztság érdekeinek felkarolói, mint a parasztság lelkes védelmezői lépjenek fel. A nemzetiségi mozgalmak vezetői pedig kapva kaptak ezen a lehetőségen. Igaz, korántsem mindnyájan vagy legalábbis nem mindnyájan egyformán. Az erdélyi ortodox egyházfeje, Andrei $aguna püspök például — aki szembenállott ugyan a magyar liberálisokkal, de elsősorban nem mint román, hanem mint a Habsburg-abszolutizmus odaadó híve — április első felében egyetlen hét leforgása alatt ötvennégy románlakta falvat látogatott végig, de nem azért, hogy a jobbágyfelszabadítást sürgető falusiakat megnyerje a román nemzeti mozgalomnak, csak hogy lecsendesítse őket. A magyarországi szerbek egyházi vezetője, Josif RajaCic karlócai metropolita viszont - aki a polgári átalakulás ügyének szintén esküdt ellensége volt, az egyházi birtokok megnyirbálását meg végképp nem óhajtotta tétlenül nézni, de egy autonóm szerb vajdaság létrejövetelét maga is szívesen vette volna — az érsekség falvaiban felkelt szerb parasztok megfékezésére habozás nélkül felhasználta a magyar kormányszervek segítségét, s kiáltványok révén másutt is béketűrésre igyekezett bírni a földesuraik ellen fordult szerb parasztokat, arra a kérdésre azonban, hogy ha béketűréssel lesznek, akkor kitől várhatják majd sérelmeik orvoslását, híveinek már nemcsak azt nem válaszolta, hogy a kormánytól vagy a népképviseleti országgyűléstől, de azt sem, hogy az uralkodótól, hanem azt felelte, hogy egyedül az összeülendő szerb nemzeti gyűléstől... Amely ügyeskedés mindazonáltal közelébe sem érhetett Jellaciéénak. Az április 18 óta már zágrábi hivatalhelyén tevékenykedő Jellaőió ugyanis — bármennyire kötötte is magát ahhoz az állásponthoz, hogy a pozsonyi törvények hatálya Horvátországra nem terjed ki —, felmérvén a fennhatósága alatti területeken futótűzként elharapózott parasztmozgalmak erejét, igen gyorsan megértette, hogy ha a horvátországi jobbágyfelszabadítást addig halogatnák, amíg a sabor maga is törvénybe nem iktatja újólag, akkor törekvései a paraszti tömegek elégedetlenségén könnyen zátonyra futhatnának, s ezért egy április 25-én kibocsátott báni nyilatkozatában, katonához illő határozottsággal egyszerre kettévágva a gordiuszi csomót, meglepetésszerűen, de annál ünnepélyesebben — s mintha ez csak tőle függne - bejelentette, hogy többé a horvátországi és a szlavóniai jobbágyok sem tartoznak úrbéres szolgáltatásokat teljesíteni vagy papi tizedet adni. S tette ezt abban a nyilvánvaló — és jogos — reményben, hogy a horvátországi parasztok úgysem fogják firtatni, vajon a pozsonyi országgyűlés idevágó végzései nyomán avagy valaminő más — ténylegesen nem létező — jogforrásokra támaszkodva cselekedett-e így, hanem érdeklődést kizárólag közléseinek érdemi része iránt fognak tanúsítani, miért is néki ebből a lépésből nemcsak hátránya nem, de egyenesen előnye fog származni, hiszen a történtek után a horvátországi parasztok várva várt felszabadítójukat éppen benne fogják látni.