Századok – 1977

Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV

A TESTVÉRHARC KÜSZÖBÉN ' 693 jogokra épült hatalmi állásait — hiszen ilyesmivel érveket szolgáltattak volna azoknak, akik csorbítani kívánták a magyarok pusztán történeti érvekkel körülbástyázott magyarországi egyeduralmát —, annyira oktalanságnak érezték volna azt is, ha a pillanatnyilag általuk birtokolt s a horvátok által elkövetelt, de csupán nemzeti érdekekre s nem történeti jogalapokra hivatkozva elkövetelt hatalmi állásokból a horvátoknak akár egyetlenegyet is átengednek. A nemzetiségi mozgalmak iránti szűkkeblűség azonban nemcsak a magyar liberálisok eljárására nyomta rá a maga bélyegét, hanem a magyar forradalom baloldalának a vonalvezetésére is. Mert az persze igaz, hogy amikor a pesti szerb fiatalok március 18-án testületileg jelentkeztek a helybeli nemzetőrségbe, a márciusi fiatalok a legnagyobb lelkesedéssel fogadták őket, amikor pedig három héttel utóbb kitudódott, hogy Murgu még mindig a pesti Újépületben raboskodik, a márciusiak az ő kiszabadításáért is hasonló lelkesedéssel szálltak síkra. Csakhogy amikor nyilvánosságra került a pest-budai szerbek által már a forradalom másnapján megfogalmazott petíció, a sajtóban elsőkül éppen a márciusi fiatalok ítélték el őket amiatt, hogy „mint nemzet akaiják magokat bemutatni", s vélük szemben ők is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Magyarországon „csak egy nemzet van, s ez a magyar". Ezt a szűkkeblűséget pedig a márciusiak esetében sem ellensúlyozhatta, hogy a forradalomnak a polgári átalakulást szolgáló vívmányaiban ők éppúgy egyenlően, nemzeti hovátartozására való tekintet nélkül kívánták részeltetni az ország valamennyi lakóját, akár a magyar liberálisok, sőt ők — valamivel messzebbmenő átalakulásra vágyva — még több ilyen vívmányban kívánták részesíteni az ország lakóit, a nem-magyarokat is. Amint ennek a szűkkeblű álláspontnak a megmásítására, akár Kossuthot, úgy a márciusi fiatalokat sem bírhatta rá a Habsburgok oldaláról fenyegető ellenforradalmi veszély tudata sem; ellenkezőleg: az ellenforradalmi veszély tudata még inkább megerősítette őket abban a meggyőződésükben, hogy helyesen járnak el, mikor szembeszállnak a nemzetiségi mozgalmak külön nemzeti jogok kicsikarására irányuló próbálkozásaival. Mert a magyar nemesség hatalmi érdekei az ő szemükben nem voltak ugyan mindennél előbbrevalóak (s hogy nem, azt felszínre is hozta például az a harc, amelyet — a magyar nemzeti érdekekre hivatkozó liberálisok ellenében — a magyar nemeseknek kivételes előnyöket szánó választójogi törvényjavaslat megváltoztatásáért vívtak), azt azonban jól látták, hogy a magyar liberálisok mennyire féltékenyen őrködnek a magyar nemesség hatalmi helyzetének érintetlenségén, s ezért úgy érezték, hogy ha a nemzetiségi mozgalmakat nem sikerül szűk mederbe terelni, akkor minden bizonnyal csorbát fog szenvedni a magyar liberálisoknak a polgári átalakulás ügyéhez való hűsége, ez pedig jóvátehetetlenül meg foga gyengíteni a forradalom táborát, holott ennek a tábornak a maga sorait — éppen a fenyegető ellenforradalmi veszély miatt — minél szorosabbra kellene zárnia. Ilyen körülmények között viszont a nemzetiségi mozgalmaknak a magyar forradalom táborától való eltávolodását a márciusi fiatalok sem akadályozhatták meg. Hiába érvelt tehát Petőfi az egyenlő választójog bevezetését a magyar nemzeti érdekekre nézve mélységesen károsnak nyilvánító liberálisok ellenében azzal, hogy „a nemzetiség szent, de a szabadság még szentebb", s hiába mutattak rá a márciusi fiatalok a horvátokhoz intézett két kiáltványukban is arra a megdönthetetlen igazságra, hogy amiképpen a magyar forradalom vívmányai az ország valamennyi lakójának közös és mindennél fontosabb nyereményei, azonképpen közös az az ellenség is, amely elsősorban