Századok – 1977
Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV
694 SPIRA GYÖRGY veszélyezteti e vívmányok fennmaradását: „az austriai zsarnok bureaucratia", s ezért az ország lakóinak — bármilyen anyanyelvűek is — elsőrendű érdekük, hogy felülemelkedve egymás közti ellentéteiken, közös táborban egyesüljenek e vívmányok megvédelmezésére: a nemzetiségi mozgalmak részvevői - akár a magyar liberálisokat - a márciusi fiatalokat is egyenlőtlenül mérő magyar nacionalistáknak könyvelték el. És másoknak nem is könyvelhették el őket, ha a nem-magyarok nemzeti különállását ők szintén vonakodtak elismerni s ezzel világosan kifejezésre juttatták, hogy — bármennyire felszámolni igyekeznek is a magyar nemesség kiváltságos helyzetét — a magyar nemzet kiváltságos helyzetét maguk is fenntartani törekednek. így pedig Petőfi, amiképpen a magyar liberálisokat nem, azonképpen a Barnut vagy Húrban módjára gondolkodó nemmagyarokat sem győzhette meg arról, hogy a nemzetiség ügyét okvetlenül alá kell rendelni a szabadság ügyének, s együttműködési felhívásaikra a horvátoktól a márciusi' fiatalok is teljesen elutasító választ kaptak. Okulást azonban magyar részről egyelőre ebből a kudarcból sem merítettek. S ebben minden jel szerint közrejátszott az is, hogy a nemzetiségi mozgalmak erejét és jelentőségét a polgári átalakulás ügyének magyar hívei kezdetben szinte kivétel nélkül alábecsülték. Ami teljesen érthetetlennek persze nem mondható. A nemzetiségi mozgalmak ugyanis 1848 tavaszán még nagyon távol voltak attól, hogy az ország nemmagyar lakóinak összességét — vagy akár csak e nem-magyarok többségét is — maguk mögött sorakoztathassák fel. A szlovák nemzeti mozgalom Stúr körül tömörülő hangadói például nem voltak ugyan elszigetelt egyének — amiknek a Batthyány-kormány minősítette őket —, de mindenképpen csak egy szűk értelmiségi csoportra támaszkodhattak, s nemcsak az elmagyarosodott szlovák nemeseknek a támogatását kényszerültek nélkülözni, de a polgári átalakulásban érdekelt s ezért a magyar liberális nemesi mozgalommal rokonszenvező szlovák városi polgároknak, vagyis a szlovák váiosi polgárok többségének, sőt a híveiktől elidegenedni általában nem kívánó szlovák lelkészek zömének a támogatását sem élvezték, mint ezt utóbb (egy július eleji beszédében) maga Húrban is keserűen felpanaszolta. S más volt a helyzet a horvát nemzeti mozgalommal, amelynek a súlyáról Kossuth egyik márciusi alsótáblai felszólalásában szintén kicsinylően nyilatkozott ugyan, amely mögött azonban a valóságban már 1848 előtt is ott állott a nagylétszámú és szervezett Horvát Nemzeti Párt; csakhogy Horvátországban a nemzeti párt követőinél is többen akadtak magyarónok — kivált a túrmezei kisnemesek körében —, s ezeknek az együttműködési készségére a magyar liberálisok 1848 előtti tapasztalataik alapján ekkor is komolyan építettek, jóllehet e magyarónok nagyobbrészt megrögzött ellenségei voltak a polgári átalakulás ügyének, s 1848 előtt elsősorban éppen a horvát liberálisok polgárosító törekvéseitől féltükben s csak mint ellenfeleik ellenfeleivel fogtak össze a magyar liberálisokkal. Ami meg az erdélyi román nemzeti mozgalmat illeti: erről a magyar vezetők az unió megvalósulásának elhúzódása miatt egyelőre sem Pozsonyban, sem Pesten nem alkothattak maguknak hű képet, s ha mégis szereztek róla értesüléseket, véle kapcsolatos aggodalmaikat a Királyhágón inneni románok magyarbarátságának az ismeretében könnyen elhessegethették maguktól. Amint a magyarországi románok szerbellenes egyházügyi megnyilatkozásai bátorítóan hatottak a magyar vezetőkre a szerb nemzeti mozgalom elleni fellépéseikben is.
