Századok – 1977

Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV

688 SPIRA GYÖRGY Az első nemzetiségi jelszavak magyar visszhangja A nemzetiségi mozgalmak alapköveteléseinek formába öntése tehát már a kezdet kezdetén, még az utolsó rendi országgyűlés berekesztése előtt megtörtént, s így a polgári átalakulás magyar hívei is kénytelenek lettek igen gyorsan belátni, hogy a nemzetiségi kérdést — bármennyire szeretné is legtöbbjük nemlétezőnek tekinteni — a történelem azok közé az elsőrendű fontosságú korkérdések közé sorolta, amelyekkel a magyar forradalom táborának óhatatlanul szembe kell néznie. De ha ezért a nemzetiségi kérdés rendezésére most már tettek is lépéseket magyar részről — éspedig mind a magyar liberálisok, mind a forradalmi baloldal részéről -, odáig, hogy a nemzetiségi kérdéssel meg is birkózzék, a magyar forradalom mégsem tudott eljutni, mert a szóban forgó lépések vagy nem voltak eléggé célratörőek, vagy éppen az elérendő céllal ellentétes irányba vittek. A pozsonyi országgyűlés vitái során a liberális követi csoport álláspontját — mint a napirendre került kérdések többségének esetében — a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatosan is elsősorban Kossuth fejtette ki, figyelmét mindenekelőtt a horvátokra fordítva, hiszen 1848 előtti tapasztalatai alapján leginkább tőlük tartott, őket tehát az országgyűlés szószékéről már március 22-én arra kérte, hogy „félretéve minden pártnézetet, a haza közös szeretetében olvadjanak össze magyar testvéreikkel", majd (mivel Horvátország lakóit — az összes többi nem-magyar országlakótól eltérően — kész volt külön nemzet fiainak ismerni el) azt is „kinyilatkoztatá, hogy... szívesen beleegyezik, hogy a horvátok a magok horvát nyelvét belügyeikben szabadon használhassák s csak a Magyarországgali kapocs legyen magyar". Április 4-én pedig — a megyei közigazgatás átszervezésével foglalkozó törvényjavaslat tárgyalása során — Kossuth, jóllehet közben Pozsonyban is ismeretesekké lettek a március 25-i zágrábi követelések, megint csak „a legkímélőbb modorban nyilatkozott Horvátország nemzeti nyelve iránt", azaz továbbra sem lépett vissza arról a pontról, amelyre két héttel korábban eljutott, de erről a pontról még mindig nem lépett előbbre sem. Holott ekkor már maga is világosan láthatta, hogy a horvátok pusztán nyelvi engedményekkel többé nem lesznek kielégíthetőek s hogy, ha magyar részről nem fogják felruházni őket olyasféle autonómiával, amilyet a zágrábi petícióban az uralkodótól kértek, akkor közülök még a liberálisok sem igen lesznek szembefordíthatóak Jellasiccsal és a mögötte álló udvari körökkel. A horvát nemzeti mozgalom iránt azonban Kossuth még így is jóval nagyobb engedékenységgel volt, mint bármely más magyarországi nemzetiségi mozgalom iránt, s ezt már az országgyűlés végnapjaiban történtek is felszínre hozták. Április 8-án ugyanis megjelent Pozsonyban a délvidéki szerbek küldöttsége, hogy a diéta elé terjessze a március 27-én Újvidéken elfogadott petíciót s egyszersmind biztosítsa a törvényhozást a polgári átalakulás szerb híveinek a magyar forradalom iránti lelkesedéséről és bizalmáról. Ennek megfelelően a küldöttség szónoka, Aleksandar Kostic, Újvidék városának egyik aljegyzője díszmagyarban járult az alsótábla színe elé, s feltétlen együttműködési készségről tanúskodó rövid beszédét azzal fejezte be: - . . .Méltóztassanak minket testvéri karjaik közé mint ugyanegy hon fiait fogadni; mi pedig szent ígéretet teszünk, hogy mi szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk. S ezekre az éljenzéssel fogadott szavakra azután Kossuth is hasonlóan barátságos hangon válaszolt: kifejtette, hogy „a magyar nemzet. . . a magyar szabadságot minden polgártársaira különbség nélkül kiterjeszti" s „tiszteli a külön nyelveknek tökéletes szabad